Nála megférnek egymás mellett

Múlt századok klasszikusaival egészen más a helyzet. Ám aki itt mozog mellettünk, esetleg naponként találkozunk vele, sörözünk vagy borozunk együtt egy nyári teraszon, és telefonba mondja, vagy elküldi új művét – szóval, így azért ez nem ugyanaz…

Ráadásul életkorunk sincs messze egymástól. És az is megeshet, hogy a világ egészét hasonlóképpen szemléljük, ha nem is értünk mindenben egyet. Mindkettőnknek fontosak bizonyos értékek, és ezek között az irodalom az elsők között van. Az is lehet, hogy a legelső. A hittel, a szerelemmel, a társsal, a boldogsággal, a gyerekekkel, a tisztességgel egy mezőnyben.

Lehet, hogy kollégák is voltunk egy ideig. Egy tanszéken, egy irodában. Jókat beszélgettünk. Vitatkoztunk is, de főleg másokkal. Irodalomról, politikáról, nőkről.

Szóval ez így kicsit más. Az persze nagyon fontos, hogy a személyes kapcsolat ne zárja ki az esetleges objektivitást, a józan értékelést. Az értékek reális fölmutatását.

Így vagyok hát Petőcz András életművével. (Jórészt így voltam másokkal is. Legutóbb például Péntek Imrével, előtte Németh Lászlóval, Bella Istvánnal, Tamás Menyhérttel, Sobor Antallal, Petrőczi Évával, Pék Pállal vagy Serfőző Simonnal. Takács Imréről vagy Németh Lászlóról már haláluk után írtam könyvet.) Akkor is figyeltem rá, és tiszteltem, amikor még személyesen nem ismertem. Csodáltam szellemi kalandjait és páratlan tehetségét, az avantgárd vonzásában leélt idejét, aztán később az írói és költői pálya módosulásait. A következőkben e pálya újabb fordulatairól lesz szó.

Néhány életrajzi tényt is említsünk meg! 1959-ben született Budapesten. Irodalmi tevékenysége 1980-ben kezdődött, azóta van jelen az irodalmi életben, mint szerkesztő, író és költő. Sok irodalmi szervezet tagja, díjai is jelentősek. Többek között József Attila-díjas, Robert Graves- és Kassák-díjas, és 2017-ben megkapta a Magyarország Babérkoszorú-díjat is. Volt újságíró, tanított és tanít a felsőoktatásban. Újabban a Kodolányi János Egyetemen, ahol sajátos íróiskolát is vezet. 2009-ban a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Doktori Iskolájában, a Nyugat Oktatási Program keretében PhD-fokozatot szerzett summa cum laude minősítéssel. Disszertációjának tárgya Tamkó Sirató Károly munkássága és a Dimenzionista Kiáltvány. Ebben az esztendőben lett a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Szépírói Tagozatának elnöke. Tagja a Magyar Írószövetségnek és a Szépírók Társaságának is. Egyébként ezek a tagságok is jelzik nyitottságát, és természetesen azt is, hogy számára nem az irodalmi kánonok, hanem az esztétikai értékek az elsődlegesek. És nem híve semmiféle kirekesztésnek, jöjjön az bármelyik oldalról. A felelős értelmiségi és alkotó ember ma már nem egészen megszokott magatartása ez! Nem túlzás azt állítanunk, hogy ugyanakkor a tudós költők nem túlzottan népes táborába tartozik. Elméleti felkészültsége látszik lírai és szépprózai tevékenységében is.

Több mint félszáz könyve jelent meg itthon és külföldön, számos fordításban. Irodalmi tevékenysége a nyugati magyar emigrációhoz köthető Párizsi Magyar Műhelyhez és az avantgárdhoz éppen úgy kötődik, mint a klasszikusnak nevezhető hagyományhoz. Az 1990-es A láthatatlan jelenlét, vagy éppen az 1994-es A tenger dicsérete c. kötetében a képvers és a szonett például együtt van jelen. Igazolván többek között a régi igazságot: a hagyomány és a megújítás egymást erősítő tényezőknek számítanak. Igen gyakran egyetlen életmű keretei között. Az előbbi, a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent kötet fülszövegében ő maga ezt írja többek között: „Felróhatják nekem, és sokan fel is róják, és miért ne tennék, egyszóval, szememre vethetik a látszólagos kétféleséget; egyrészről a »radikális avantgarde« hangsúlyozását, másrészről a »klasszikus hagyomány« követését. Pedig számomra – önmagamban – ezek olyannyira összeegyeztethetők, hogy különválasztásukat, szembeállításukat érzem-vélem erőszakoltnak, mesterségesnek. Gondolkodásomra a »nyugatos« költészet formai tisztasága, művészetközpontúsága legalább akkora befolyással volt, mint a jeltípusú törekvések artisztikussága. Mallarmé és Babits, Duchamp és Kosztolányi, Pierre Garnier és Weöres Sándor, Erdély Miklós és Pilinszky megférnek egymás mellett, de miért ne férnének, hiszen mindannyian – belső gondolkodásuk által – ugyanannak a teljességnek megfogalmazására törekedtek…” Világos beszéd, és nagyfokú segítség azoknak, akik változatlanul merev falakat látnak ebben a „kétféleségben”.

(Az írás a szerző bevezető gondolatait tartalmazza, melyeket a Petőcz András újabb korszakáról szóló könyvéhez írt.)