Az olvasás évszaka, a hegyekben, a Balatonnál, de a tengerparton is

Az elmúlt hetekben többek között két kortárs szerző kötetét olvastam el. Közülük az egyik, Jóna Dávid több szállal is kötődik régiónkhoz, hiszen nemrégen még Mányon élt, és onnan tette át székhelyét Biatorbágyra. A tavalyi könyvhéten volt szerencsém az akkori újdonságának, a Jóféle csönd c. verseskötetének bicskei bemutatóján közreműködni, Saitos Lajossal együtt. S azóta itt van legújabb könyve, a Költőpénz. A másik szerző az a Turczi István, aki a legsikeresebb mai magyar szerzők közé tartozik. Mostanában megjelent Deodatus – A férfi és egy város tört.én.elme c. kötete pedig szülővárosához, Tatához kötődik.

***

Két, teljesen külön írói-költői világot tükröző kiadvány. Összekötő kapocs közöttük, hogy a Költőpénz Turczi kiadójánál és az ő fülszövegével jelent meg. Az is közös bennük, hogy kötetcímeik, Turczinál főleg az alcím, igen játékosak. S persze az irodalom-központúság is közös bennük. Jóna Dávid esetében ez ráadásul azt is jelenti, hogy új verseskötetének a tárgya elsősorban az irodalom, az irodalmi létforma. Az irodalmi élet, valamint a szerzőtársak világa. Ez utóbbi olyannyira, hogy műveinek több mint a fele „ráírás más költők verseire”. Ez azt jelenti, hogy más költők verseit értelmezi újra, ahogy Turczi István megjegyzi: „[…] Hol igazodási, hol távolodási pontokat keres, amikor poétákat és poétikákat idéz meg, költői manírok közt szlalomozik, vagy egyszerűen csak szaktársakkal beszélget, műveikkel felesel…”

Nem csak rá jellemző ez az eljárás, de az kétségtelenül ritka, hogy egy kötet nagyobbik felét az ilyesfajta ráírások teszik ki. Benne van mindebben Jóna Dávid útkeresése, kísérletező kedve is. Nem vitás, hogy ezek a szellemi kalandok izgalmasak, és az olvasót is segítik az eligazodásban. Csak néhány név a megidézett kollégák közül: Závada Péter, Szokolay Zoltán, Szálinger Balázs, Oravecz Imre, Marno János, Lackfi János, Szabó T. Anna, Kaiser László vagy Kalász István.

A fentieken kívül eső versei is rendkívül változatos, színes összképet mutatnak. A hagyományosnak nevezhető versformákra éppúgy találunk szép példákat, mint az avantgárd hatásokra. A ritmus és a rím megújítása különleges lírai élményt ad, pl. a Körbeér c. versben ekképpen: „[…] Hétköznapi rettegésben, / most az egyszer körbenéztem, / sorsom várom turmixgépben, / jön a forgás: én útra készen.” Nem véletlen, hogy a vers mottója egy Weöres Sándor-idézet. Az örök körforgásról?

Másutt is jellemzi Jóna Dávid szövegeit a természetes versbeszéd, görcsöktől és „izzadságszagtól” mentesen. Szókimondása nyers, a groteszk sem idegen tőle. Akadnak persze kissé plakátjellegű megszólalások, kevésbé átgondolt sorok is, de összességükben az egyéni látásmód eredményei a döntőek.

***

Turczi István Deodatusa teljesen más világ. Címlapjának mívessége korábbi századok könyvborítóját idézi, Papp Rita munkája vizuális élményt nyújt. Belül pedig Lévai Ádám remek grafikái és Eifert János fotói (a szerzőről) ugyancsak összhangban vannak a külső szépséggel.

S a tartalom egyfajta főhajtás a szülővárosnak. „…egyszerre hiteles dokumentumokon alapuló történelmi mű, királyi iratokat, régi leveleket és naplókat felnyitó korrajz, amely új adalékokkal szolgál Zsigmond király koráról…” – olvassuk az ajánlásban. Persze más korokról is hol prózában, hol versben (Turczi is a sok műfajú szerzők közé tartozik). Deodatus ugyanis a hagyomány szerint nem más, mint első királyunk, István kereszt­apja. És ráadásul azt is állítják, hogy a király tatának nevezte őt, aki egyébként a tatai bencés klastrom alapítója is volt. (Innen lenne a város neve…)

S aztán a név a későbbi századokban is előkerül, miközben írónk a történelemben utaztat meg bennünket, hol a valós, hol a képzelt világban. Miként a Mint a legendák c. vers végén találjuk: „[…] Mi, / akik kicsit hiszünk az öröklétben, / mi is ő vagyunk, / évezredes percek pillaközén, / ím: / létezése az otthonunk.” Ehhez hasonló emlékezetes pillanatokban bővelkedik a könyv, Turczi tehetségét igazolandó. Az is az erényei közé tartozik, hogy számos helyen csillogtatja történelmi jártasságát, például egy felszentelés aprólékos leírásában.

Én mégis a költő nagyságát emelem ki elsősorban. Van egy verse, A távozó, amelyben – jórészt el is távolodván a történet fő sodrától – különös lírai magasságokban jár. Gondolatisága és érzelmeinek gazdag világa együtt ad kivételes esztétikai élményt. Pl. így: „A csönd egy hely a távozó szemében, / Törékenyebb, mint bármely faág, / Lombok közt rejtőzve rémületében / Eltűnik, úgy mutatja meg magát…” Formai tökélye ugyancsak a mű értékes vonása. A kimondhatatlant mondja ki érzékenyen és finoman.

Címszereplője egyébként századokon átívelő, jelképes alak, akivel már-már azonosul az író is. Az olvasó könnyen átéli a történéseket, ha kell, részese lehet a XV. századi Tata életének, az élményszerű leírások és jellemzések segítségével. A hű korrajznak köszönhetően, egészen 1848-ig.

A város hálás lehet költő-író fiának ezért a műért, mint ahogy a szerző Tatához fűződő hűsége is természetes. Mi, az olvasók pedig élvezettel forgatjuk ennek a könyvnek lapjait. Hiszen tartoznunk kell valahova, és valóban jó tudni, hol van ez…