Amikor a svéd kopogtat az ajtón

Háromszor jártam eddig Svédországban. Először 1985-ben, amikor a Videoton labdarúgócsapata kupameccset játszott Malmöben. Nekem kellett felvételt készítenem az egyébként elveszített mérkőzésről, hogy otthon le tudjuk játszani a Városi Televízióban: kis híján vissza sem tértem a kollégákkal, annyira megtetszett az ország fejlettsége, nyugodt, emberközpontú jóléte. Másodszor egy kamionosokról készülő filmben operatőrködtem, a székesfehérvári Köfémből vittünk hatalmas alumínium tuskókat Vasterasba. Hazafelé a sofőr átöltözött szerelőruhába, lemászott a jármű alá eldugni a csempészárut, csupa olyasmit, amihez a szocializmusban nem lehetett hozzájutni. Megtiltotta, hogy én is kiszálljak, hiszen a rejtekhelyek titkosnak számítottak, nagyjából a seftelésből éltek olyan jól a kamionosok, csak persze ez nem szerepelhetett a filmben. Harmadszorra már szerkesztőként utaztam Stockholmba, Filep Sándor festőművész barátomról készítettünk portréfilmet Takács Lajosnál, a mecénásnál, aki azért disszidált a hetvenes évek közepén Dunaújvárosból, mert pofon vágta egy rendőr a hosszú haja miatt. Történt ez abban a jó kis rendszerben, amelynek haszonélvezői ma diktatúrát kiabáltatnak buta gyerekekkel a belterjes és tökéletesen hatástalan fővárosi tüntetéseken.

Ez a máig utolsó utazás jutott eszembe minap. Legördültünk a kompról Ystadnál, beálltunk a határsorompó elé, hogy menjünk tovább a fővárosba. De nem lehetett. Hiába volt minden okmányunk rendben, a svéd határőr úgy gondolta, egy kicsit elszórakozik velünk, szakadt, borostás kelet-európaiakkal. Ne érezzük már olyan jól magunkat, és egyébként is, mit akarunk mi egy nyugati szabad államban? Egészen addig tartott a műsor, amíg fel nem hívtuk Lajost, mondván, félre lettünk söpörve, mint a sirályszar a mólóról. Lajos nem viccelt. Kérte, adjuk át a határőrnek a telefont, majd svéd állampolgárságára hivatkozva keményen lehordta a pasast, kikérve magának az eljárást. Mi addig embert úgy beszélni nem hallottunk egyenruhással, azt hittük, ott helyben belelő minket a tengerbe, de nem, a svéd zavartan előzékenyre váltott és tovább engedett minket.

Az akkori állapotokhoz mérve nagyot változott a világ, és benne Svédország. Úgy hallom, Malmö és más városok bizonyos kerületeit még a rendőrök is elkerülik, az egykor jóléti állam vígan asszisztál saját romlásához, a lakosságcseréhez, az emberkísérlethez. Amelynek – ha észhez nem térnek –, egy skandináv kalifátus lesz a vége, az egykori svéd mindennapok pedig édes álommá válnak, amire egyre kevesebben emlékeznek. Köldökig gázolnak az önfeladásban, de ahhoz azért még mindig van energiájuk és pofájuk, hogy minket leckéztessenek, gyalázzanak és rólunk hazudozzanak olyan magyarországi barátaik segítségével, akik csak azért nem hazaárulók, mert olyan nekik nincs.

Azt teszi Svédország nagyban, amit az a pökhendi határőr művelt velünk annak idején, mert lenéznek, másodosztályú európainak tekintenek minket, akikkel bármit meg lehet tenni. Takács Lajos barátunk azért disszidált, mert nem vették emberszámba egy rendszerben, amelynek Gyurcsány és a hozzá hasonló ifjúkommunisták voltak a kegyeltjei és haszonélvezői. A határőrrel történt incidens során Lajos tudta és megmutatta, miként kell reagálni, ha nem adják meg a kellő tiszteletet valakinek csak azért, mert a történelmi kényszer a vasfüggöny keleti felére szorította. Keményen, határozottan, bölcsen és büszkeséggel kell visszautasítani a kiskorúsítást, a lenézést, az arroganciát.

Na, ezért nincs egyelőre az Országgyűlés őszi ülésszakának programjában Svédország NATO-csatlakozási kérelme. Ki lehet menni az ajtón, és bejönni ismét, kellő udvariassággal kopogtatva, napszaknak megfelelően köszönve, térdnek szorított sapkával. Aztán majd meglátjuk.