1956 gyerekszemmel

Október vége felé jártunk, mégis olyan érzésem volt, mintha tavasz lenne. Jó volt a meleg, puha dunyha alatt összegömbölyödve lustálkodni. Az álom még kerülgetett, amikor elsötétült az udvar felőli ablak és valaki hangosan megzörgette. Anyu ijedten kiugrott az ágyból, magára terítette a nagykendőjét és ment ajtót nyitni. A szomszéd volt az. Izgatott hangon újságolta, amit a rádióból hallott. Pesten kitört a forradalom!

Nekem nem sokat mondott ez a kijelentés – nyolc évem tapasztalatával -, de anyukám „halálra” rémült, amin ma már nem csodálkozom. Az első világháború alatt akkora volt, mint én 56-ban, a második világégést három gyermekével a frontvonal elől menekülve szenvedte végig.

A szomszédunk nagyon jól értesült embernek tűnt az eseményekkel kapcsolatosan, mert azt is elmondta, a falunkban a tanácsháza előtt nagy tömeg van, zászlókat meg iratokat égetnek.

A mi gyönyörű szép világvevő rádiónk sajnos elromlott. Akkora volt, hogy a szoba asztalát majdnem félig elfoglalta. Sokat ültem előtte jobbnál jobb műsorokat hallgatva, közben nézegettem fényes barna dobozát, meg a hangszóró előtti zöld selymet. Elgondoltam – ha több lenne belőle – milyen szép királynői ruhát lehetne varrni az anyagból arany díszítéssel. A szomszédék néprádióján csak két adót lehetett fogni, a Petőfit és a Kossuthot. Falra szerelt kis polcon tartották olyan magasan, hogy a gyerekek ne tudják kapcsolgatni.

Nekem jól kezdődött a forradalom. Anyukám megtiltotta, hogy iskolába menjek. Ha volt valami, amit nagyon nem szerettem, az az iskola. Fél nap hátratett kézzel csendben kellett ülni olyan kemény padban, hogy majdnem tyúkszem nőtt tőle a hátsó felemen. A tanító néni öreg volt és nagyon szigorú. A termünk sivár és az olajpadlótól büdös. Brrr!

Szerencsésnek mondhattam magam, mert a váratlanul nyakamba szakadt szabadság ragyogó őszi napsütésben kezdődött. A fák, bokrok ezer színben pompáztak. Egész nap az udvaron, a kertekben bóklásztam. Gyűjtögettem a színes faleveleket, kavicsokat, terméseket, aztán rakosgattam őket. A kutyát is idomítgattam. Úgy hívták, hogy Szundur. Nagyon szeretettük egymást. Annyira, hogy egyszer még az iskolába is elkísért. Nem örültem ezen elhatározásának. Próbáltam út közben eltéríteni, feláldozva az anyu által csomagolt étel egy-egy darabját. Amíg ette, elbújtam ahova lehetett, de mindig megtalált. Ő győzött. Megette az összes uzsonnámat és bevonult velem az osztályterembe. A gyerekek üdvrivalgással fogadták. Én viszont szégyenemben legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Ha a tanító néni meglátja, Istenem, mi lesz ebből?! Jól sejtettem, hogy nem okoz nála osztatlan örömöt. Volt neki pálcája, amivel a tenyereseket osztogatta. Mivel Szundur nem értett a szép szóból, kapott a pálcával egy jó nagyot a fejére. Ettől hirtelen meggondolta magát és serényen iszkolt kifelé. Reméltem, egy életre elment a kedve az iskolától. Nem is tett több kísérletet a tudományok forrásának látogatására.

Az előbb elmondott izgalmakat leszámítva estéink nyugodtan teltek. Egy idő után aztán úgy éreztem, egyre feszültebbek lettek a szüleim. Átszólt a szomszéd néni, hogy a Nagy Imre mond beszédet a rádióban, ha kíváncsiak vagyunk rá, menjünk át. Hogy őszinte legyek, nem biztos, hogy a Nagy Imre beszélt, lehet, hogy Mindszenty József. Ez az a két név, ami abból az időből megragadt az emlékezetemben. Irány a szomszédék konyhája! Tele lett a kis helyiség emberekkel. Lészán meg hokedlikon ültünk. Nekem sajnos csak egy háromlábú suszterszék jutott, rettentő kényelmetlen ülés esett rajta. (A lésza egy házilag eszkábált fekvő alkalmatosság volt, amit négy tuskóra szegelt deszkából és lécekből állítottak össze. Benne szalmával megtömött hatalmas zsák, pokróccal letakarva. A suszterszék egy háromlábú fából készült ülő alkalmatosság fa ülőkével.)

Bekapcsolták a rádiót. Először a bemondó beszélt, azután egy férfihang következett. A hanghordozásától borsódzott a hátam. Nem igazán értettem, mit mond, de egyre inkább eluralkodott rajtam valami szűkölő félelem. Talán éreztem a felnőttek felől áradó bizonytalanságot és rettegést. Azok felől, akik eddig védtek engem. Legszívesebben azonnal kirohantam volna. Végre befejezte a rádióbeli ember a szónoklatát. Megkönnyebbültem. A szüleim maradtak még, halkan beszélgettek. Én beirányoztam az udvarunkat meg a Szundurt, mert ő mindig meg tudott nevettetni. Az eset után már az iskola mellőzése sem okozott számomra felhőtlen örömöt. Anyu megkérte a harmadik szomszédot, hadd húzzuk meg magunkat az ő pincéjükben, ha esetleg bújni kell. A barátnőmék háza kiesett a forgalomból és a pincéjük is elég nagy volt, eldugott helyen. Rendesek voltak a szülei, mert belementek a közösködésbe. Felöltözve feküdtünk le este, a gumicsizma az ágy mellé állítva, készenlétbe.

A bátyám Pápán volt katona ebben az időben. Az egész család aggódott érte, hírt sem kaptunk róla. Legjobban anyu volt kétségbe esve. Esténként el-el tűnt egy időre, kiment a sötét udvarra. Furdalt a kíváncsiság, mit csinál a sötétben. Egyszer meglestem. Döbbenten láttam, hogy térdel a földön, az égre emeli a tekintetét és a Szűz Máriához imádkozik. Kicsi voltam, de kikövetkeztettem, hogy ez a bátyámért történik. Visszasomfordáltam a lakásba és követtem a példáját. Elmondtam én is az egyetlen imádságot, az esti imámat, amit tudtam. Szorongással, reménytelenséggel teli napok sorjáztak egymás után. A legmegrázóbb az volt, amikor meghallottuk az orosz tankok dübörgését az alsó útról. Ezzel egy időben magyar katonák ereszkedtek le a kertek felől az udvarunkba géppuskákkal felfegyverkezve. Innen akartak lövöldözni a tankokra. Apu megpróbálta jobb belátásra bírni őket, mert józanul felmérte a lehetőségeket. Ha innen lőnek a tankokra, azoknak semmi baja nem lesz, de az utcánkat rommá fogják zúzni. Úgy tűnt, apukám elég meggyőző volt, meghívta a csapatot a házba egy pohár borra. A bátyámra gondoltam. Lehet, hogy ő is így bujdokol valamerre, mint ezek a katonák? Egy idő után a szántóföldek felé vették az útjukat. Nem tudom az oroszok meddig maradtak, közben volt oroszkönyv égetés, Molotov koktél készítés az iskola pincéjében. Bővebben nem emlékszem az eseményekre.

Nap közben, de főleg este a kiskonyhában jött össze a család. Itt jó meleg volt mindig. A szobákban csak este fűtöttünk. Legtöbbször a bátyámról beszélgettünk. Vajon hol járhat, mi lehet vele, él-e még? Ahogy így emlegettük, mintha valaki közeledett volna az ajtó felé a téglával lerakott gádoron. Megrettentünk! Ki lehet az és mit akarhat?! Szorongva meredtünk az ajtóra. Lenyomódott a kilincs, kinyílt az ajtó és egy egyenruhás alak állt ott. Először azt hittük, valami orosz katona. Belépett a konyhába és megszólalt:

- No, mi van?! Már meg sem ismernek?! – kérdezte meglepetten a bátyám, majd becsukta maga mögött az ajtót. Anyu ocsúdott fel először, aztán a család többi tagja. Kitörő örömmel körbevették, tapogatták, hogy igazi-e, ölelgették, én meg csak bámultam rájuk, mint borjú az új kapura. Ültem a rakott tűzhely mellett a kis sámlimon megzavarodva. Kiszabadulva a szeretetrohamokból végre odajött hozzám és megpuszilt, a sapkáját meg a fejembe nyomta. Akkora volt, hogy az orrom tartotta csak fenn, elsötétült előttem minden. Ezért behúztam neki egyet. Kinevetett. (Úgy emlékszem, mi mindig évődtünk egymással.) Rögtön a megszokott kérdést kapta: - Mit hoztál nekem? Nem volt szegénynek semmi mása, hát a sapkájáról levette a vörös csillagos címert, azt kaptam. (Később vissza kellett adnom.) Örültem neki, de a bátyámnak sokkal jobban. Anyu ez alatt már készítette is a vacsorát, apu bort töltögetett, mindenki ragyogott a boldogságtól. Az egész család életben maradt.