Búcsú – Az osztályfőnök magánya

Valamikor még az előző évezredben volt a saját ballagásom. Talán igaz sem volt. Akkor a világ még nagyon más volt. Megpróbálok néha mesélni a néhai Kádár-kor végéről, de a mai fiataloknak ez már csak régvolt történelem. Tulajdonképpen igazuk van: mai szemmel nézne hihetetlen volt.

Aztán tanár lettem, és sorra jöttek a diákok meg az osztályok. Tudom, hogy mindenkinek tolulnak fel emlékei jobb-rosszabb tanárairól és a hozzájuk kicsit másképpen álló osztályfőnökökről. Nekem mint a katedra túloldalán álló embernek furcsa érzéseim vannak. Megértem azt, hogy még kezdő tanárként osztályomba járt egy aranyos lány, akinek a ragyogó tehetségű lányát volt szerencsém matekból tanítani. Ők voltak az első szülő-gyerek páros, akiket taníthattam. Azóta már többször is átélhettem ezt. 
Lassan ballagok hazafelé, és sorra törnek fel az emlékek.

Azt hiszem, hogy valamit jól csinálok. Tanárként nem jön gyorsan visszajelzés a munkánkról, előfordul, hogy csak évek vagy évtizedek múlva kapunk némi reflexiót. Volt olyan diákom is, aki általános iskolában alig ment át fizikából. Hozzám került, aztán valamit sikerült elkapnunk. Éltanuló lett. Jelenleg fizikából csinálja a doktoriját az ELTE-n. Hihetetlenül büszke vagyok rá. Mint minden volt diákomra. 
Lassan ballagok hazafelé, és sorra törnek fel az emlékek.

Volt olyan kis zöldfülű is, aki hozzám kerülve megszólalni is alig mert. Aztán az évek alatt kibontakozott a személyisége, és a ballagáson ő mondta a tizenkettedikesek búcsúbeszédét – gyönyörűen! Nagyszájú lázadóból neveltem már kifejezetten értelmes és nagyon szorgalmas magas­építő-technikust. Tanárként csak 4-5 évüket kísérem, de tudom, hogy sokukban mély nyomot hagyok. Itt nem a másodfokú egyenlet megoldóképletére gondolok, hanem a nevelésükre. 
Lassan ballagok hazafelé, és sorra törnek fel az emlékek.

Szaktanárként a diákok egyik arcát ismeri meg az ember, de osztályfőnökként olyan ismeretek is jönnek, amelyek merőben mások. Volt olyan diákom, aki a közösségben nagyszájú volt, de valójában rettegett minden választási lehetőségtől. A suli elején még 14–15 éves tacskók, akik az itt töltött évek alatt érnek meg. Alakulnak diákszerelmek, majd nagyrészt ki is hunynak. Volt olyan diákpárom, akik az itt töltött évek alatt elválaszthatatlanná forrtak össze, és boldog házasságban nevelik pici gyereküket. Büszkeséggel tölt el, hogy egyikük maga is tanárrá, kollégámmá vált, ráadásul igazán remek pedagógus. 
Lassan ballagok hazafelé, és sorra törnek fel az emlékek.

Hogy miért csinálom? Nem a megalázóan kevés fizetésért! Nem a pályába kötelezően beírt és egyre növekvő adminisztratív terhekért. Nem a sokszor teljesen átgondolatlan szabályozók kiszámíthatatlan változásáért. Nem a diákok érezhetően növekvő agressziójának élő céltáblájává válásáért. A szakma szeretete mindenek felett van. Imádok tanítani! Számomra nincs nagyobb öröm annál, amikor a régi tanítványok évek-évtizedek múltán is szeretettel köszöntenek, és örömmel mesélik életük alakulását. 
Lassan ballagok hazafelé, és sorra törnek fel az emlékek.

Mikor becsukom magam mögött az ajtót, akkor tudok igazán tanítani. Akkor csak én vagyok, a diákok és a tudás­anyag, amelyből minél többet igyekszem átadni. De a sok tényanyag mellett leg­alább olyan lényeges a nevelés. A középiskolások nevelése, amit sokszor agyonnyom az adminisztrációs terhek tengere. Pedig épp a nevelés lenne a lényeg! 
Lassan ballagok hazafelé, és sorra törnek fel az emlékek.

Nem tudok elég hálás lenni feleségemnek. Ő jól tudja, hogy a ballagási időszak 1-2 hete teljes idegbajban telik. Reggel korán indulok, majd estefelé igen fáradtan érek csak haza. Sokszor szólni sincs erőm, csak ülök magamba roskadva. A felgyülemlett feszültséget, a rám törő ólmos fáradtságot nem tudom jól kezelni. Az évtizedek múlásával ez egyre nehezebb. Az ő támogatása nélkül nem tudnék mindezzel így megbirkózni! 
Lassan ballagok hazafelé, és sorra törnek fel az emlékek.

Az utolsó pár tanítási nap idegeket pattanásig feszítő hangulata előkészít. Az év végi jegyek lezárása mindig gond. Jót adtam? Meg tudja ennyire csinálni az érettségit? Megérdemli ezt a jegyet? Jót tettem vele, hogy ennyire zártam le? Harminc éve vagyok tanár, de ez még mindig kegyetlenül nehéz. A szerenád estéjén osztályfőnökként én is kísérem a diákjaimat. Hogy fognak viselkedni? Milyen állapotban jönnek? Nem lesz senkivel sem baj? Mennyire néznek a whiskysüveg aljára? Hiába tiltom meg, úgyis isznak. De vajon mennyit? Ugye, mindenki rendben hazaér? Szerencsére az idei végzős osztályom olyan korrektül viselkedett, hogy sorra kaptam kollégáim dicséreteit. Büszke vagyok rájuk! 
Lassan ballagok hazafelé, és sorra törnek fel az emlékek.

Mindenki eljön a ballagásra? Senkinek sem robban le az autója vagy a busza? Beér mindenki? Nem lesz dugó? A városi közlekedés szombat reggel szinte lehetetlenné válik. Az aggódás, ami állandó. Ez nem változik soha. Mindenki beért! Minden várt rokon és szülő is. Itt vannak. A diákok örülnek, hiszen ez a nap az övék. Fáradtak és unják az egészet, de már várják a ballagás utáni családi ünnepet. Ez a nap teljesen az övék! Megérdemelték! 
Lassan ballagok hazafelé, és sorra törnek fel az emlékek.

Az iskolai ballagáson lassan megyünk körbe, szépen sorban a végzős osztályok, egymás után. Feldíszített iskola, ünneplő tömeg, kiöltözött sokaság. Idős nagymama könnyeit törölgeti egy szem unokája láttán: a kis vadócot soha nem látta így kiöltözve, ám most feszül rajta az öltöny. Azt hiszem, hogy a diákjaim az ünneplő tömeget látva kezdik felfogni, hogy valami végleg véget ér. Nekik is meg nekem is. 
Lassan ballagok hazafelé, és sorra törnek fel az emlékek.

Himnusz, beszédek, vers meg a többi. Lassan csorog az ünnepély. Jutalomkönyvek és kitüntetések átadása. Rengeteg fotó készül. Közös elvonulás. Vissza az osztályterembe. Bejönnek a szülők-rokonok is. Beszélnem kell egy keveset. Megpróbálok ünnepélyes, ám vicces lenni, de el-elcsuklik a hangom. Környékez a sírás. Nagyon a szívemhez nőttek a drága gyöngyvirágaim! Felejthetetlenek!

Sokszor kértem a szülőktől, hogy nekem semmit se vegyenek, adjanak inkább mindent a gyerekeiknek. Erre olyan szép ajándékokat kaptam, hogy a szavam is eláll. Nem is érdemlem meg! Elfogadhatom egyáltalán? 
Fényképek özöne, dicsérő és köszönő szavak garmadája. Álmomban sem gondoltam, hogy ekkora hatással voltam a Covid sújtotta években nevelkedő osztályomra.

Lassan ballagok hazafelé, és sorra törnek fel az emlékek. 
Idővel csökken a nép. Sorra mennek haza a büszke anyukák és az immár elballagott diákok. Csak én maradok. Még utoljára megnézem a termet, majd átadom a minket ballagtató tizenegyedikeseknek, hogy takaríthassanak. A tanáriba érve elmegy az összes erő a lábamból. Csak ülök a sarokban és pihegek. Magamba roskadva merengek. Kollégák mondják, hogy nem tetszik nekik a szentimentális énem. Pedig ez is én vagyok! Vagy negyedórát ülök, hogy némi erőt gyűjtsek, és elinduljak hazafelé. 
Lassan ballagok hazafelé, és sorra törnek fel az emlékek.

Az osztályfőnök magányos küzdő, mindig is az volt. Egyedül kell bizonyítani és helytállni. Kegyetlen munka és még nagyobb felelősség. Úgy érzem, hogy ezt megint sikerült teljesítenem. Elégedett, boldog társaságot tudtam útjára bocsátani. Egy valódi közösséget. Nem tudok eléggé hálás lenni nekik. Bár az osztályfőnökük voltam, de nélkülük ez soha nem ment volna. 
Lassan ballagok hazafelé, és sorra törnek fel az emlékek.

Iskola kapuja, Budai út. Országalma. Lassan ballagok hazafelé. Egyik kezemben a tőlük kapott csokor, másik kezemben az ajándékos szatyor. A Fő utcán leülök egy kávéra. Nincs erőm továbbmenni. Nézem az imént kapott kis fényképalbumot meg a többi ajándékot, és sorra jönnek az emlékek. Szépek és kevésbé jók egyaránt. Ez volt az előző négy évünk. Most már nem tudok parancsolni a könnyeimnek. De nem is akarok. 
Kedves volt 12. D! Köszönöm az együtt töltött éveket! Éljenek boldog és eredményes életet! 
Volt osztályfőnökük