Eligazítják békésen a világ sorsát

– De jól húzta, Géza bácsi! – az öregnek csalafinta gondolatok jutottak eszébe a vonóhúzogatásról, de csírájában el is fojtott magában minden pajzán gondolatot. – Képzelem, miket csinálsz, amikor nem vagyok itt – vágott oda a felesége a prosztataműtét után éppen csak lábadozó muzsikusnak. Még aznap este egy magas állami méltóságnál vacsoráztak. A fiatalabb házaspár megtiszteltetésnek tekintette, hogy a legendás hegedűs és asszonya elfogadták a meghívást. Megtudták jó előre, mi az öreg zenész kedvence, így a főétel puliszka volt szalonnával, bátorítónak pedig rögtön az elején egy deci szilvapálinka. Az ember óvatosan asszonyára sandított, és úgy látta, erre­felé nem szokás rögtön lehúzni a nedűt, így csak ízlelgette. Jól telt a vörösborral megszentelt est hátralevő része is.

– Látja, Géza bácsi, a maga zenéje és derűje a mi rohangáló, kapkodó világunkba elhozta a békességet. Az öreg jól elraktározta vendéglátójának dicsérő szavait, bár eddig is tudta magáról, hogy zenéjével békét tud teremteni még a békétlenek között is. Hányszor játszottak ők bálban, ahol a heves ifjak majd egymás vérét ontották, de a hegedű hangjára megjuhászodtak. – Békességet teremteni, ez az, amit én jobban tudok, mint a politikusok – mondta magában önérzetesen a zenész, s már a lélek mélyén valami érlelődött benne. – Majd otthon, de hol van az még, addig ló döglik, hám szakad – idézte az apjától sokszor hallott, a félelem vacogtatta időkben született hasonlatot. Hazaértek békével, de az öreg prímás csak forgolódott az ágyban, az álom elkerülte, mint rongyos Tibi a kocsmát elvonókúra után. Zsigereiben érezte, hogy békétlenség van odakint a világban. Megszánhatta az álomtündér, mert palástjával szelíden betakarta az öreget.

Másnap jókedvűen ébredt. – Az én koromban minden nap ajándék, hányan a menny­ben húzzák már a vonót, az angyalok nagy örömére a régi barátaim közül! Egy hálaadó imádságot követően, melyet egy gyűszűnyi szilvapálinka követett, arra jutott, hogy ha az ő zenéje megbékíti a szíveket, akkor innen a földről, s tán pont az ő falujából eligazítható a világbéke is. – Ha ott a pesti méltóságoknál a szalonnás puliszka bevált és csodát tett, miért ne lehetne kipróbálni másokkal is? – biztatta magát.

– Hallod-e, Erzsi, küldünk az amerikai elnöknek jó kis szalonnás puliszkát, meg annak az orosznak is. Nézz utána a postán a csomagfeladásnak, de a légipostát kérdezzed, az a gyorsabb. Becsomagoljuk nekik rendesen, eláll az addig, amíg odaér. Unokájuk igencsak meglepődött, mikor nagyapjának az amerikai és az orosz elnöknek címzett meghívólevelét le kellett fordítania.

– Elég sok időt adtam nekik, hogy július elsejétől szeptember végéig bármikor jöhetnek hozzám, de azért tíz nappal előtte szóljanak, hogy legyen idő kihirdetni a templomban is, mert mindenkit szívesen várunk. Nem hiába róttam be a kapunkba azt, hogy áldás a bejövőnek, békesség a kimenőnek, megcsináljuk itt együtt a világbékét. Még elvezetem a lovas kocsit, fölviszem őket a bükkösön túlra, ahol a fenyves kezdődik. Ha onnan fentről meglátják a tavat, amit nem emberi kéz alkotott, elmegy a kedvük a háborúskodástól örökre.

– Azt még írjad bele, unokám, hogy tolmácsot hozzanak magukkal, bár aki a világban vitte valamire, arról mindről kiderült előbb-utóbb, hogy magyar volt az anyja, de legalábbis a Kárpát-medencéből indult el szerencsét próbálni. Lesz pohárköszöntő rendesen, pálinkával kezdünk. Noha nyáron nem szokás felénk disznót vágni, most kivételt teszünk. Idehívom a társakat, zenélünk, a táncosaink pedig bemutatják nekik, hogyan járják mifelénk. – Unokám, óvatosan fogalmazd meg azt is, hogy inkább asszony nélkül jöjjenek, mert igen komoly dolgokról lesz itt szó. No meg hadd ropják ők is egy kicsit a táncot, annyi szép menyecske van a falunkban. Unokája felé fordulva bizalmasan, hogy az asszony ne hallja, elsuttogta: – Gondoltam arra is, hogy legyen kéznél egy-egy üveg whisky és vodka. Majd az amerikainak odaadom a vodkásüveget, hogy az az orosz ajándéka. Biztos zavarban lesz, mert ő meg ilyenre nem készült, de majd rákacsintok, és a kezébe nyomom a whiskysüveget, hogy adja csak nyugodtan oda az orosznak. Innentől már minden egyszerű lesz. Az amerikai elnöknek, ha jól tudom, lánya van, az orosznak meg fia. Az orosszal a második kupica után megbeszélem, hogy bízza rám a leánykérést. A régi királyoknál is úgy volt, nem kellett az, hogy ott legyenek a házasulandók, megegyeztek a férfiak. Ha egymás tenyerébe csaptak, onnantól, Isten áldásával, a régen áhított béke köszönt ránk. És ki az a bolond, aki a nászurával hadakozna! Az asszonyon és unokáján kívül – akiktől titoktartási kötelezettséget kért – a jámbor Betyár kutya és Pletyka, a macska volt a hallgatósága. 

– Merj nagyot álmodni! – biztatta magát. – Nagyapám Doberdónál másodmagával tizenkét olasz foglyot ejtett. De hiszen én is nagyapakorban vagyok már, segítenem kell az ifjakat – vette tudomásul, hogy élete nagy részét elhegedülte már. – Az amerikai lány és az orosz legény lakodalmát a Lesz Vigasz vendéglőben tartanánk, és ha sokan jönnek el, akkor az udvaron sátrat állítunk fel, mint ahogy az én lakodalmamon is volt. Vajon a nászéjszakát a tisztaszobában, vagy inkább a padláson, a friss szénán töltenék? – morfondírozott magában az öreg. Na de ez már ne az én dolgom legyen. Azért csak izgalommal gondolt a nászra. – Megszeretném azt az orosz gyereket bizonyosan. Az enyémet sajnos agyonlőtték – szorult ökölbe a keze most is, ahogy gyászát felidézte. A televízió közvetítette a román–magyar futballválogatottak mérkőzését, amit a katonák is néztek bent a laktanyában. Amikor a románok lőtték a gólt, a fiam még uralkodott magán, de amikor a mieink kiegyenlítettek, örömében felugrott egy Hajrá, magyarok! kiáltással.

Valamelyik felhevült őrült az ellentáborból lelőtte a fiamat. Ugyan hasítóan éles, tiszta levegőt szívott be, amire eddig még nem vetettek ki luxusadót, de a torkát a visszafojtott szavak szorongatták. Gyászát, mint a csatát veszített hadvezér a katonáit, visszaparancsolta, és a megváltoztathatatlan múltból visszatámolygott a mába. 

– Hátha az orosz legényre jó lenne a fiam esküvői ruhája, ami ott lóg a szekrényben levendulacsokorral a gomblyukában, merthogy az esküvő elmaradt örökre. Annak az orosz gyereknek elmondanám, hogy nálunk az volt a szokás a faluban, ha a menyasszony még más férfit nem ismert annak előtte, akkor nászéjszaka után reggel az ifjú férj jó hangosat kurjantott: – Veresbort kérek! Ha már a lány ismert volna előtte más férfit – ami a mai világban, főleg Amerikában előfordulhat – hát akkor fehérbort kellett kérnie. A közösség előtt nem lehetett titok, mert a közösség adta, és adja ma is a biztonságot minden tagjának. Nem azért szekerezték át a falun a menyasszony hozományát, hogy irigyeljék, mi mindennel van kistafírungozva, hanem azért, mert a vagyoni helyzet sem lehetett titok a falu előtt. Minden a közösségre tartozott. Tudom, időnként adódhatnak a világban problémák, de majd, ha itt, a falunk kocsmájában rendszeresen találkoznak, eligazítják békésen a világ sorát. Ember ennél többet mit tehet. Apám is biztos így cselekedne, ahogy azt elgondoltam – fordult felesége felé. Az asszonya most a szokástól eltérően nem mondta neki, hogy mennyi bolondság jár abban a vén fejedben, hanem fejkendőjével a szeme sarkát törölgette.

– Ne búslakodj már, Erzsi, meglátod, egyszer eljönnek ezek hozzánk, és akkor ránk köszönt a világbéke. Odafönt a Jóistennek is tetszhetett, amit az öreg mondott, mert miután kicsit prüszkölve elhessegette szeme elől a környezetvédelmi világkonferenciára igyekvő repülők füstcsíkját, daloló aranymálinkót küldött hű szolgálójának, a prímásnak az ablakába, akinek álomba szenderítő énekét válogatott tücskökből álló vonószenekar kísérte.