Jó reggelt, Fejér megye!

– Én nem csak most emlékezem! Én mindig! – rivallt rá édesanyjára. Nem túl hangosan. Nem túl erélyesen. Pont úgy, hogy érezhető legyen: komolyan gondolja. Persze ő is fontosnak tartja, hogy október végén, november elején súlyos, vánszorgó léptekkel a temető felé vegye az irányt. Csak másként. Ilyenkor egy fokkal jobban összeszorul a torka, görcsbe áll a gyomra, kezei remegnek, fejben messze jár. Csodálja a szentjánosbogár tündöklésére és a tiszavirág nem túl hosszú életére emlékeztető lángfoltokat, amelyeknek mécsesek, gyertyák, koszorúk adnak keretet. Melegséget árasztanak, még akkor is, ha úgy érezzük, most éppen minden zord, hideg. De hát velünk vannak – minden egyes alkalommal, amikor könnyet hullajtva vagy anélkül, de rájuk gondolunk…