A fejvadászok fesztiválja Nágaföldön

Hegyek, völgyek, erdőségek, patakok, zöld domboldalak. A hegyoldalból kinyesett teraszokon rizsföldek, kapaszkodó faházak. Utak alig vannak, kacskaringósak, meredekek vagy most épülnek. A táj sugározza a békét. Pedig ez nem mindig volt ilyen békés vidék. Az itt élő nágák eredetileg harcosok és vadászok voltak. Mára már mindkét tevékenységet betiltották nekik, így lettek földművesek.

Most azonban nem a tájat csodálom. Akit nézek, a morung teraszán ül és teázik. Egy fejvadász. Nágaföld fővárosától, Kohimától néhány kilométerre, a hegyek között vagyunk. Már jó ideje nézzük egymást. Én azon gondolkodom, hogyan kérdezzem meg, miért vágta le emberek fejét, ő pedig azért néz, mert várja, hogy mikor kérdezem meg.

2011-ig még az indiaiak is csak engedéllyel utazhattak ebbe a távoli, hegyi tagköztársaságba. Ez a Tibet (Kína), Burma, Banglades által határolt kis hegyi ország nemcsak stratégiailag, de gazdaságilag is fontos India számára, mivel kőolajban és nemesfémekben is gazdag. Nem egészen kétmillió lakosa 16 törzshöz tartozik. Nem beszélik egymás nyelvét, egy keveréknyelven és angolul értekeznek.

Képviselőik évente a főváros mellett, egy skanzenben összejönnek, hogy szokásaikat, viseleteiket, táncaikat, ételeiket bemutassák a látogatóknak.

Ahogy Nágaföldre érkezik az ember, látja a nágák mongol származását. Írott történelmük nincs. Állítólag Tibetből vándoroltak Indonéziába. Ezért van annyi kagylómotívum a művészetükben. Onnan tértek vissza mai hazájukba, amit elszántan védtek és védenek. Falvaikat hegyoldalakba vagy ormokra építették, lőrésekkel az út felé nézve. Ha megtámadták őket, innen óriási sziklákat gördítettek le. Ezek olyan védelmet nyújtottak, hogy még a 19. században is a brit hadseregnek 40 évig tartott, amíg bevette az ország egy részét. Az ellenfelekből a II. világháborúban szövetségesek lettek. 1944-ben Burmából a japánok itt próbáltak betörni, Indiát elfoglalni. A brit és nága egységek a „kelet Sztálingrád­jának” nevezett támadást hősiesen visszaverték. A mostani katonai temetőben volt a döntő összecsapás. Az egykori teniszpályából lett temető tanúskodik a harc hevességéről, a 120 ezer elesettről. Az emlékművön a felirat:

„Amikor hazatérsz, mesélj rólunk, és mondd el, a te holnapodért mi a mánkat adtuk.”

Akármennyire is egysze­rűek egy falu házikói, mindenütt szokatlanul nagy a templom. Meglepődve nézem a kereszten a kivilágított vörös csillagot.

Itt már a templomban vannak a maoisták? – kérdezem vezetőnket.

– Nem, a vörös csillag karácsonyi dekoráció. Az eredetileg animista nágákat a britek a 19. században, majd jóval később az amerikaiak térítették meg.

A morung a nága törzsek lakóépülete. Ebben a közösségi hálóteremben alszanak a nága fiúk. Délután, este a férfiak itt beszélgetnek, rizssört isznak, hatalmas bogrács­ban disznót főznek, amit azután az est során az üstből kézzel esznek. Az ablakokban nincs üveg, így estére nagyon lehűl a levegő. Nágaföldön sehol sincs központi fűtés, kályhát sem használnak. Az ajtó elé vetnek néhány gallyat és a füst körül guggolnak, amíg le nem fekszenek.

Az egzotikum szerelmeseinek a nága konyha maga a paradicsom. Kedvencük a mócsingos disznó, de kígyót, rovart, csigát, majmot, kutyát, macskát és halat is esznek.

A fesztivál furcsa, egyedi szokások bemutatója is. A falvakban, földeken gyakran látunk hatalmas, felállított megalit kőtömböket. Ezekkel valamilyen különleges cél elérésekor tüntetnek ki egy falut vagy személyt. Hosszú liánokat összekötve alakul ki az a több száz méteres kötélrendszer, amellyel mintegy 7-8000 nága férfi húzza a követ. A kő több tíz-, esetleg száztonnás.

Rendkívüli viadal a királycsilifaló verseny is. Ebben a versenyzőknek 15 másodperc alatt 10 méregerős csilit kell befalniuk. A színpad mögött orvosok várják a résztvevőket, akik közül sok hány, másoknak tejport, injekciót kell adni.

A bambuszmászó vetélkedőn egy nyolc méter magas, beolajozott bambuszrúdra kell felmászni. A győztes emberfeletti küzdelem után, 23 perc alatt érte el a rúd tetejét.

Melyik közülük a legharcia­sabb törzs, és honnan tudják, hogy valaki fejvadász? – kérdezem.

– A konyakok voltak a legvérszomjasabbak. A fejvadászok arcát tetoválják – kapom a választ.

Mekkora egy nága család?

– Nemrég még 10-12 gyerekünk volt, ma már csak kettő, három, maximum öt. Minden nága falu egy önálló állam, amit a törzsfőnök vezet. Az a törzsfőnök, aki a legjobb harcos volt, aki a legtöbb fejet hozta haza. Ez a tisztség életre szól. Falubelit senki nem ölhet meg, mert a falu kiközösíti. A nágák nomádok voltak. Ha véletlenül egy másik falura bukkantak, valami kis dolog miatt kitört a háború. A megölt ellenség legértékesebb része a fej volt, de levágtuk a karokat és a lábakat is. A konyak falvak házai előtt koponyákból volt a díszítés. Ez volt a vadász trófeája.

De miért törnek ki a háborúk?

– Mindig azon van a vita, hogy egy terület kihez tartozik.

Nemrégen sem utak, sem térkép nem volt. Itt, ahol minden hegyes, dombos és alig van település, honnan tudják, hogy melyik terület melyik törzsé?

– Minden fűszálat ismerünk. Minden törzs külön ország. Ha valaki ezt megsérti, kitör a háború.

Közben a fejvadász mellé ül két idősebb harcos is. Az ő arcukon más a tetoválás. Megkérdezem: minden fejvadásznak egyedi tetoválása van?

– Nem, háromféle tetoválás van. Én fejvadász vagyok. A törzsfőnöké más és a papnak ismét más a motívuma – jön a felelet.

A nyakában nyaklánc. Rajta négy, rézből készült fej. Úgy tudom, hogy annyi fej van a láncon, ahány fejet levágott. Most végre úgy érzem, megkérdezhetem: utoljára mikor vágott le fejet?

– 1959-ben.

Maguknál nem bűn a gyilkosság?

– A gyilkosság igen, de a háborúban győzni nem. A fejvadászok győztesek, hősök, nem gyilkosok.

Soha nem bánta meg, hogy megölt valakit?

– Vagy én ölök, vagy engem ölnek meg. Konfliktusok ma is vannak. De már nincs megtorlás. Felejtünk és megbocsátunk: nincs többé fejvadászat.