Utazó

2007.05.16. 06:34

Milánói vakáció

Milánó, a második legnagyobb olasz város már a középkorban is a "la grande" azaz, a "nagy" nevet viselte. Az olaszok többségének Milánó a mediterrán hangulatoktól fényévnyi távolságra lévő, európaias egzotikum. Csupa ellentmondás: csúnya ipari város, a divat, az opera és az Utolsó vacsora városa.

PLT

Milánó Lombardia központja, s minden bizonnyal a lusta turisták Mekkája. Olaszország második legnagyobb, közel 1,5 millió lakójával Itália gazdasági fővárosának számít. Az Alpok és az északi tavak dombvidékei alatt, a Pó-síkságon elterülő metropolis nem a szokványos olasz település - a kapitalizmus és individualizmus egyik fellegvára.
A csúnya, főleg könnyű-ipari, a divatot kiszolgáló üzemeknek, a népes "Chinatown"-nak, a "Casbah" kínai és arab bevándorlóinak, az albán ügyeskedőknek, a városról városra vándorló hobóknak helyet adó külvárosok közt egy pár kilométeres körben minden, ami arra érdemes, megtekinthető.
Elég bemennie a Dóm térre, a város központjába, amit a híres milánói Duomo, az európai építészet egyik utolérhetetlen alkotása ural. A templomot még 1386-ban kezdte el építeni egy Visconti és lényegében soha nem fejezték be. Innen nem messze áll a kora keresztény templom helyén lévő San Ambrogio nevű háromhajós álbazilika is. 

A tér oldalán van a Milánó szalonjának is nevezett, 195 méter hosszú, négyemeletes Victor Emanuel Galeria. E hatalmas üvegcsarnok a város fő találkozóhelye: elegáns üzletek és vendéglők sorakoznak itt. Az üzletemberek gyakran itt kötik egy kávé mellett üzleteiket. A kupola alatt, a színes mozaikberakásos padló egyik részén, ahol egy bika látható, érdekes szokást lehet megfigyelni: a bika szügyén egy 10 centiméteres bemélyedésbe szinte minden arra járó belelép cipője sarkával, és pördül egyet. Állítólag szerencsét hoz.

Egy kisebb séta után máris a Piazza della Scalán, a város kulturális központjában vagyunk. Itt található a Teatro alla Scala és a Palazzo Marino, a városháza. A Scala, ahol egy csodálatos múzeum állít emléket az opera nagyjainak, Rossininek, Puccininak, Toscanininek, Donizettinek és Verdinek, egy kívülről szép, de jellegtelen épületben van. Ez egyébként az egész városra jellemző, hiszen a tucatnyi monumentális építményen kívül - ide sorolható a város egyik modern jelképe, a 127 méter magas, formája miatt csak vasalónak titulált Pirelli felhőkarcoló is - az igazi látnivaló a kapuk mögött van. Az eldugott belső kertek mindegyike önálló művészeti alkotás.

Milánó középkori városközpontja ezen kívül is tele van történelmi épületekkel a Via Dante és a Via Manzoni környékén. Akinek kevés ideje van, annak érdemes a Dómtól indulva a Vittoria Emanuele galérián át a Scaláig menni, majd a Castello Sforzescóhoz, a Sforzák csodálatos kastélyáig. Az pedig magától értetődik, hogy Milánóból nem lehet elmenni anélkül, hogy az ember a központ- tól kissé messzebb lévő Santa Maria delle Graziében Leonardo da Vinci Utolsó vacsora című alkotását meg ne nézze.

Az Utolsó vacsora maga a csoda. A freskó a másolatokról készült reprodukciók alapján kialakult idilli képnél jóval fakóbb és töredékesebb. Ennek főleg az az oka, hogy Leonardo - akinek emlékét egy hatalmas szobor őrzi a Scalával szemben - e festmény készítésekor újfajta festékeket próbált kikísérletezni  és ez nem sikerült neki. A művet pár évvel később már restaurálni kellett, és több másolat is készült róla. Nem csoda, hogy a templom szerzeteseinek egykori ebédlőjét díszítő művet szigorúan őrzik: hosszú idővel előbb be kell jelentkezni, fényképezni nem szabad és a kilehelt pára miatt egyszerre csak meghatározott létszámú csoport tartózkodhat a teremben, és azt is csak néhány percig.

Ahogy a rengeteg emlék sugallja: Milánó története impozáns. A Római Birodalom utolsó másfél századában a császárok székhelye, a katolicizmus egyik fellegvára, Szent Ambrus püspök működésének színtere volt. 774-ben Franciaország része, a 10. században a lombardiai városszövetség központja lett. 1164-ben Barbarossa Frigyes földig romboltatta. A virágzás és béke előbb a Viscontik, majd a reneszánsz idején a Sforzák alatt köszöntött rá. 1492-ben XII. Lajos bejelentette igényét a városra, majd a franciák és osztrákok háborúztak érte, hogy aztán spanyol uralom alá kerüljön. A napóleoni háborúk korában rövid ideig olasz főváros volt, majd az osztrákok vették hatalmukba. 1859-ben lett Olaszország része. 1944-ben a várost lerombolták - az ezt követő újjáépítésnek is köszönheti mai arcát.

Ez az új arc pedig nagyon izgalmas. A település ma Európa egyik legfantáziadúsabb városa. Szellemiségét a divatcézár Giorgio Armani híres mondata, a "Vagyok, aki vagyok" írja le igazán. Hol máshol fordulhatna elő az, ami itt, hogy a város vállalkozóból lett, többszörös milliomos polgármestere modellként, egy szál alsónadrágban mutogassa magát az egyik fehérneműcég divatbemutatóján? Itt van az olaszok által olvasott legtöbb újság és könyv kiadója és a televíziók többsége is. Innen indult az a fiatal és agresszív vállalkozói szellem, amelynek legismertebb képviselője Silvio Berlusconi, aki pár év alatt lepipálta a hagyományos olasz nagytőkét. Bár ezt az olaszok közül sokan idegenkedve nézik, a többség tudja: ha komoly terveik vannak, a milánói vásárokon kell bemutatniuk termékeiket, ide kell egyetemre jönni, itt kell állást keresni.

Nem véletlen hát, hogy Milánóban szinte mindenki rohan. A nyüzsgés minden évben csak egyszer szűnik meg, augusztusban, amikor a hőség, a meleg és a kialakuló szmog miatt szinte mindenki elmegy szabadságra. Ilyenkor kiürül a város, még ételt is nehéz találni, hiszen az összes bolt s az éttermek túlnyomó többsége is bezár - ha vacanza van, akkor vacanza.
Mert azért csak Olaszország ez is!

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!