Gyászol a kézilabdás társadalom

Siti Bea és Karl Erik Böhn kapitány összhangban dolgozott a magyar női válogatott kispadján

- Kiváló szakember és remek ember volt - mondja Siti Bea a Fehérvár KC hétfő délelőtti edzését megelőzően. - Még mindig az események hatása alatt vagyok, nagyon kötődtem hozzá, másfél évet dolgoztunk együtt.

- Emlékszik az első találkozásukra?

- Igen, 2011 augusztusában hívott telefonon, elmondta, hogy a nemzeti együttesnél szívesen dolgozna velem. Fehérváron ültünk le beszélgetni. Előzőleg nem volt kapcsolatunk, alighanem azért esett rám a választása, mert az FKC másodedzőjeként rálátásom van a sportágra, valamint anno játékosként két évet töltöttem Dániában, tehát a skandináv életről és kézilabdáról is is vannak ismereteim. Nagyon jó benyomást tett rám, hosszasan beszélgettünk, majd a későbbiekben is gyakran egyeztettünk. Hozott DVD-ket, megmutatta azokat a játékrendszereket, amelyeket majd játszatni szeretne a válogatottal. Aztán szóba kerültek azok a játékosok, akik esélyesek lehetnek a kerettagsára. Ami meglepett, nagyon gyorsan feltérképezte a hazai mezőnyt, informálódott, meccsekre járt, pontosan tudta, kinek mi az erőssége, a gyengéje. Olyan volt, mint egy lexikon.

- Egyetlen nagy tornán dolgoztak együtt, az egy évvel ezelőtti, Eb-n. Rosszul kezdtek, ám a zárás mesebeli lett, bronzéremmel.

- Kikaptunk az előzőleg verhetőnek ítélt horvátoktól, majd a németek 6-1-re vezettek ellenünk, úgy tűnt, elszállunk. Időt kértünk, rendeztük a sorokat, a meccset megnyertük, megvertük a románokat, majd meglehetősen furcsa bírói ítéleteknek köszönhetően vereséget szenvedtünk Montenegrótól. Ennek a továbbjutás szempontjából nem volt jelentősége, az a négy közé kerültünk, ahol a norvégok jobbnak bizonyultak nálunk. Másnap a szerbeket kétszeri hosszabbítás után legyőztük, miénk lett a bronzérem, amit hatalmas sikernek tartok.

- A kontinensviadal után egy hónappal jött a hír: a kapitány súlyos beteg.

- December 17-én érkeztünk haza Szerbiából, legközelebb január elején, Érden, az FKC bajnoki meccsén találkoztunk. Vékony volt, sápadt, látszott, hogy valami nincs rendben. hazautazott, nem sokkal később edzőkollégája, egyben legjobb barátja, Tord Ellingsen hívott, hogy baj van, kórházba került, vagy nagyon súlyos fertőzést kapott, vagy leukémiás. Sajnos utóbbival kellett szembenéznie. Májusban találkoztunk utoljára, kiutaztam Norvégiába, sokat beszélgettünk. Tervezgetett, közölte, ha felépül, visszatér Magyarországra és folytatja a munkát. Azonban a hat, kemoterápiás kezelés, a csontvelő-átültetés és az alternatív gyógymód sem segített. Vasárnap reggel tudtam meg, hogy elhunyt. Ellingsen hívott és közölte a szörnyű hírt. Nálam KEB - mert mi így hívtuk Karl Erik Böhnt volt az etalon. Játékosként 27 edzővel dolgoztam, pályaedzőként pedig további hattal, de tőle tanultam a legtöbbet. Azt, hogy egy csapatot miként kell felkészíteni fizikálisan, taktikailag, mennyire kell ügyelni minden egyes részletre, például a táplálkozásra. Mélyen érző ember volt, aki mindenkit maga elé helyezett. Még nincs hír arról, mikor lesz a temetése, ám azt tudom, hogy én ott leszek, már elkezdtem szervezni a kiutazásomat. KEB nagyon fog hiányozni.

Karl Erik Böhn remek kézilabdázó volt, a norvégok címeres mezét 126-szor öltötte magára, aztán a gárda másodedzője lett. A Drammen férficsapatát is dirigálta, KEK-elődöntőig jutott velük. 2002-ben a Larvik női együtteséhez szerződött, három éven át másoded-zőként, majd elsőszámú dirigensként dolgozott. 2011-ben a csapat BL-t nyert, de már nem vele, mert szezon közben felállították, a vezetők szerint nem a klub érdekeit képviselte, tevékeny részt vállalt akkori párja, Heidi Löke Győrbe szerződésében. 2011 augusztusában lett a mieink kapitánya. A szakvezetőt magyar címeres mezben helyezik örök nyugalomra.