Önfeláldozás

2019.08.01. 13:19

Magyar honvédek is segítették a 75 éve kitört varsói felkelést

Hetvenöt éve, 1944. augusztus 1-jén robbantott ki fegyveres felkelést Varsóban a földalatti ellenállás a megszálló németek ellen. A lengyel fővárostól nem messze álló szovjet Vörös Hadsereg nem sietett a felkelők segítségére, így a 20 ezer katona és 200 ezer civil életét követelő küzdelem két hónap után elbukott.

A második világháború 1939. szeptember 1-jén Lengyelország német lerohanásával tört ki. Szeptember 17-én a Szovjetunió is megtámadta Lengyelországot, amelyet a két nagyhatalom felosztott egymás között. Londonban Wladyslaw Sikorski tábornok vezetésével alakult lengyel emigráns kormány, amely azonnal megkezdte a megszállt területeken működő Lengyel Földalatti Állam és annak fegyveres ereje, a Honi Hadsereg (Armia Krajowa – AK) kiépítését. Az 1943 nyarán már 200 ezer, 1944-ben pedig 400 ezer fős AK tagjait titkos kiképzésben részesítették, az első időszakban a partizán hadviselést, majd – amikor a németek veresége nyilvánvalóvá vált a keleti fronton – a győzelemig folyó, általános nemzeti felkelés kirobbantását tűzték ki célul.

Miután Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, a Vörös Hadseregen belül is harcoló lengyel alakulatokat állítottak fel. 1942-ben a kommunista vezetésű Lengyel Munkáspárt is megalakította saját fegyveres szervezetét, a Népi Hadsereget (Armia Ludowa – AL), amely a Honi Hadsereggel hol együttműködve, hol ellenségeskedve vívott partizánharcot. Az AL 1944 júniusában beolvadt az 1. Lengyel Hadseregbe, amely a szovjetek oldalán vett részt a lublini térség felszabadításában.

Varsói felkelők zsákmányolt német harckocsival
Fotó: Wikipedia / United States Holocaust Memorial Museum

Az emigráns lengyel kormány diplomáciai kapcsolatai 1943 áprilisában, a katyni vérengzés nyilvánosságra kerülése után megszakadtak a szovjet vezetéssel.

Így segítettek a magyarok

A német szövetségben a keleti fronton harcoló magyar alakulatok egy része is Varsó irányába vonult vissza. A németek a lengyel fővárost elszigetelő gyűrűbe be akarták vonni ezeket a csapatokat is, a magyarok azonban ennek nem tettek eleget. Arra hivatkoztak, hogy Magyarország nincs hadiállapotban Lengyelországgal. „A honvédek átengedték a menekülő felkelőket, sőt orvosi ellátást is nyújtottak a sebesülteknek, s nemcsak hogy nem voltak hajlandók fegyvert használni a lengyelek ellen, de az általuk ellenőrzött szakaszon át akadálytalanul áramlott az utánpótlás a felkelőknek, egyes esetekben a lengyelek fegyvert, ruhát és élelmiszert is szerezhettek a honvédektől. A lengyel sebesülteket magyar kocsikon szállították kötözőhelyre, a magyar zónába eső templomokban a lengyelek saját himnuszukat is elénekelhették, amíg ezt a németek halállal büntették” – írja a Magyar Hírlapnak a varsói felkelésről és a magyar segítségnyújtásról szóló cikke. De olyanokról is tudni, akik átálltak a felkelők oldalára, és vállalták a harcot a németek ellen a lengyelek soraiban. A németek végül mindezt megelégelték, és kivonatták a magyar csapatokat a térségből, akik persze a kivonulás során is segítettek, ahol tudtak, például magyar egyenruhába bújtatva több mint ötszáz sebesült lengyelt mentettek ki a kelepcéből.

Versenyfutás a felszabadításért

Miután a Vörös Hadsereg 1944 júliusában átlépte a lengyel határt, a vele együttműködő AK-egységeket lefegyverezte, tagjait munkatáborokba küldte. Az emigráns kormány attól tartott, hogy ha Lengyelországot a szovjetek szabadítják fel, a szövetségesek a háború után nem tekintik majd tárgyalópartnernek őket, ezért úgy döntött: kirobbantják az országos felkelést, amelynek sikere után a Szovjetunió kénytelen lesz tárgyalni velük. Az idő sürgetett, mert július 21-én megalakult a Sztálin által ellenlábasuknak szánt Nemzeti Felszabadítás Lengyel Bizottsága, amely átvette a hatalmat a szovjetek által felszabadított területeken.

Tadeusz Bór-Komorowski tábornok, az AK főparancsnoka július 31-én – miután később hamisnak bizonyult hírek érkeztek arról, hogy a szovjetek már Varsó Praga nevű külvárosának közelében járnak – úgy döntött, hogy másnap 17 órakor a fővárosban elkezdődik a felkelés. Az AK tagjait ugyanakkor hajnali támadásra készítették fel, az idő rövidsége miatt a mozgósítás nehézségekbe ütközött, a németek pedig számoltak egy felkelés lehetőségével.

Egyenlőtlen küzdelem

1944. augusztus 1-jén 17 órakor 50 ezer, könnyű fegyverekkel felszerelt lengyel kezdett harcba 15 ezer német katonával szemben. A felkelők az első napokban jelentős veszteségek árán ellenőrzésük alá vonták Varsó jelentős részét, de a német katonai erősségeket nem sikerült elfoglalniuk. Hátterüket a lakosság biztosította konyhák, kórházak, mentőegységek, tűzoltóság, fegyverműhelyek, postaszolgálat felállításával. A felkelők rádiót működtettek, újságot adtak ki, megszervezték a kapcsolattartást az egyes harci helyszínek között.

A német helyőrséget azonnal megerősítették, létszáma 50 ezer főre nőtt, a parancsnokának kinevezett Erich von dem Bach-Zelewski SS-tábornok tüzérséget, rakétavetőket, légierőt és páncélfegyvereket is bevetett, míg a lengyelek többnyire kézi fegyverekkel küzdöttek. A felkelőknek minden önfeláldozás és hősiesség ellenére sem volt esélyük a győzelemre külső segítség nélkül. A németek azonban augusztus 3-án Varsótól 25 kilométerre a Visztulánál megállították a Vörös Hadsereg előrenyomulását, de számos történész szerint a szovjetek szándékosan állították le a támadást.

Az oroszok nem segítettek

Sztálin augusztus 13-i hivatalos nyilatkozatában a varsói akciót „bűnösen könnyelmű vállalkozásnak” minősítette, amelyhez Moszkva az adott helyzetben „katonailag nem tud kapcsolódni”. A Vörös Hadsereg a következő hetekben sem tudott, vagy nem akart Varsóba behatolni, és augusztus közepén azt is megakadályozta, hogy az AK-nak a főváros körzetében ténykedő csapatai a felkelők segítségére siessenek. Ugyanakkor a Vörös Hadsereg keretében működő 1. Lengyel Hadsereg egyik zászlóalja megpróbált hídfőállást kiépíteni a Visztula bal partján, de a németek megsemmisítették őket.

A lerombolt Varsó látképe madártávlatból 1945 januárjában
Fotó: Wikipedia / M. Świerczyński

A magukra maradt felkelők védelemre rendezkedtek be, a nyugati szövetségesek repülőgépről próbáltak fegyver- és élelmiszer-utánpótlást juttatni nekik, de a csomagok java része német kézre került. A németek fokozatosan szakították szét és számolták fel a felkelők állásait, akiknek vezetői október 2-án írták alá a kapitulációt.

A 63 napon át tartó harcokban 21 ezer lengyel katona vesztette életét vagy tűnt el, ötezer megsebesült, 16 ezer hadifogságba esett, mintegy 180-200 ezer civil is meghalt.

Német részről 17 ezer katona esett el vagy tűnt el, kilencezer sebesült meg. A németek a harcok után kíméletlen vérfürdőt rendeztek, Varsó mintegy félmilliós lakosságát kitelepítették, 150 ezer lengyelt Németországba hurcoltak kényszermunkára, a főváros 85 százalékát a földdel tették egyenlővé.

Volt értelme?

A varsói felkelés értelméről, hasznáról máig tart a vita. Egy lengyel történész szerint „a felkelés katonailag és politikailag kudarcot vallott, hosszú távon azonban az ellenállás jelképévé vált, azóta is lelkesíti a lengyeleket.” A felkelést csak 1989 után értékelhették méltóképpen Lengyelországban. Emlékműve 1989-ben épült fel a lengyel fővárosban, a Varsói Felkelés Múzeumát 2004-ben nyitották meg. A varsóiak minden év augusztus 1-jén egy percre megállnak, hogy szirénák hangjai mellett emlékezzenek a felkelés áldozataira.

Az idei megemlékezésről készült videót itt nézheti meg:

 

Borítóképünkön lengyel katonák Varsó romjai között a felkelés napjaiban

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában