Zsoltáréneklő magyarok

Dédnagyanyám és a vele akkor már közös háztartásban élő húga a számukra érdekesnek, fontosnak tartott bibliai helyeket a két háború után elromlott papírpénzekkel: koronával, millpengővel jelölték meg a családi Nagybibliában. A Bibliába, énekeskönyvbe folyamatosan beírták a születést, házasságkötést, halált. Feljegyezéseik tanúsítják, hogy életüket nem csupán a helyi, hanem az országos események is alakították. Cseh János (1850-1934) bejegyzése a vesztes háborút követő szomorú helyzetünkről: „Az világháború után Gyász Isteni tisztelet volt az egész országban 1920. Január 21.-én az felvet leczke, Zsoltárok könyve LXXX. Zsoltár, 5. 6. 7. verse, és énekelve.” Utóbbi helyet a Bibliába tett papírcsíkkal meg is jelölte, amelyre felírta: „Gyász Isteni tisztelet elveszet hazánkért LXXX. Zsoltár, 5. 6. és 7. versei.” E jelnél olvashatta: Seregek Ura, Istene: meddig haragszol a te népednek könyörgésére? Könnyhullatások kenyerével eteted őket, s könnyhullatások árjával itatod meg őket. Perpatvarrá tevél minket szomszédaink között, és a mi ellenségeink csúfolkodnak rajtunk.

Karácsonyeste a református öregek az ünnepi abrosszal letakart asztal mellől a családnak felolvastak a Bibliából: rendszerint Jézus születéséről szóló evangéliumi történeteket. Közösen, fennhangon imádkoztak, karácsonyi dicséreteket énekeltek, majd együtt mentek az esti istentiszteletre. Zsoltáréneklő magyarok voltak, akik még citerázás, nótázás közben is szívesen énekeltek egy-egy szép zsoltárt, dicséretet. Édesapám gyermekkori játszópajtása, Simon Á. István szépen citerázott: népdalok, világi nóták mellett közkedvelt zsoltárokra, dicséretekre is sort kerített. Feleségével és leányával gyakran énekelték: Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik (42. zsoltár), Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak (90. zsoltár).

Simon Á. István felesége a szomszédos Sárkeresztesről került Zámolyra, zsoltáréneklő magyarként érkezett. Falujáról Gelencsér József jegyezte fel: „A népdalok és a vallásos énekek így, egymás mellett éltek Sárkeresztesen is. A II. világháborút megelőzően téli időszakban az idős férfiak sokszor időztek - némelykor és némelyek napokig - a szőlőhegyi présházakban. Ilyenkor nem egyszer zsoltárokat is énekeltek… Igaz, a népi és egyházi egyidejűleg élt a parasztság ajkán és lelkében, a sárkeresztesiek mégis különbséget tettek előadása közt. A népdalokat, nótákat danulták, danúták, a zsoltárokat, dicséreteket viszont énekűték. Magányukban, testi vagy lelki szenvedéseik közepette, máskor csak vallási felindultságukban énekelgető sárkeresztesi öregekről is hallottam. Többen emlegették, hogy Varga János gazdaember lánya elvesztését követően élete végéig gyakran vonult el egyedül az Újhegyre, présházába. Ilyenkor az utána küldött szolgalegény rendszeresen zsoltáréneklés közben találta.”

A Móri-völgy és a Zámolyi-medence falvaiban a két világháború közötti időszakban a halottvirasztóban elmaradhatatlan volt a 90. zsoltár és a 610. dicséret (Menj el a te nyugalmadba).

Zámoly szülötte, Csanádi Imre (1920-1991) Elsőszoba című versében siratta el szülőházának régi berendezését (1957). Öregszüléje (dédnagyanyja) a Bibliából itt olvasgatott, imádkozott:

Gyászolom a dohos nagybibliát,

meg amit - szemén rozzant ókulával,

száját mozgatva,

pörgetve kövér könnyeit -

öregszülénk böngészgetett

ráérős ünnepdélutánjain:

az ódon imádságos könyvet.

Csanádi Imre híres versében (Egy hajdani templomra) Zámoly gályarab prédikátora, Alistáli György igehirdetéséről, zsoltáréneklő gyülekezetéről írt:

Nádfedeles pajta, sár-alkotmány lehetett,

mégis szentegyháznak ékesen neveztetett;

áldott áhitatra

magába fogadta

a kis gyülekezetet.

Taposott jobbágyok, német elől szököttek,

török sarcát sínylők, e szent helyre feljöttek;

bocskorban, mezítláb;

szomjúhozva itták

próféták mit hirdettek.

Testben szakadozva, szabadulva gályákról,

szólt hatalmas szóval toprongyos prédikátor;

gátakat sodort már

válaszul a zsoltár,

zúgták mint erős tábor.

A fiatalabb költőtárs és földi, Csoóri Sándor (1930-2016) a párját írta meg Csanádi versének (Egy templom falára):

Fehér falak,

ti függőleges hómezők,

fehér falak,

ti isteni téglalapok,

fölhólyagosodtatok

a zsoltáros szájak szelétől.

Apró mész-buborékok, csönd-kupolák,

az én gyerekhangom is őrzitek.

Énekeltem a vasárnapok tisztaságában,

mint hegyeken futó, gyerekarcú vizek.

A fehér ingnyakú szegények közt

olyan jó volt az ének gyümölcsébe harapni,

mint széllel szemben szaladni.

Néztem a férfiakat:

[…]

Égett szájukon a zsoltár teste, mint Dózsa Györgyé,

hosszasan és fenségesen,

lángol még ma is előttem,

hosszasan és fenségesen.

Templomi falak, köztetek emelkedtem

a szegények együgyűbb egébe,

ahol az Isten helyett Nap süt

s földet szánt az ének ekéje.

Csoóri Sándor, nagyanyja kultikus cselekedete révén, már születésekor kapcsolatba került a Bibliával: „Apai nagyanyám, Bakos Mária, már fél lábbal a sírban volt, de az az emberen túli, égi hit tartotta életben, hogy neki meg kell várnia a jövevény érkezését mindenképpen. Először azért, mert ő látni akarja a gyermeket; másodszor pedig azért, mert gyászba nem szabad beleszületnie senkinek. És mint mondják, meg is várt. Sőt a fejem alá ő csúsztatta oda a Bibliát is eltökélten. Ez volt az ő csendes, jelképes búcsúzása és végrendelete. Utána gyorsan magára is csukta mandulavágású, besenyő szemét. Azt, ha falun egy újszülött kezéhez kapát érintenek, nem nehéz megfejteni: legyen a kölök jó dolgos, ügyes, szorgalmas, égjen a keze alatt a munka. A bibliás „bájolásnak” azonban már többféle jelentése is lehet. Például: legyen a világra jött lélek hithű protestáns, mint amilyenek az ősei voltak. Ne felejtse el a szegény gályarabokat, akik magyarul szóltak a legegyszerűbb paraszthoz is, és akiket hiába kínoztak meg idegen hatalmasságok és idegen istenárulók, hajlíthatatlanok maradtak megaláztatásaikban is. De jelenthette egyszerűen azt is, hogy az új sarj írástudó ember legyen. A tudásé és a törvényeké, s a világért se maradjon odahaza parasztnak.” (Összemosódó képek múlt időmből, 1980)

Írástudóvá válásának fontos lépcsőfoka a pápai református gimnázium zsoltáros szelleme. Hetvenedik születésnapján említette: „Ifjúkoromban mindig nagy átéléssel énekeltem a XXXV. zsoltárt: „Perelj, Uram, perlőimmel, / Harcolj én ellenségimmel.” Ez a szenvedély valamiféle genetikai örökség lehetett bennem, kifinomult dac, végvári elődök hagyatéka…” Minderre nagy szüksége volt a „nemzet rebellise”-ként folytatott küzdelmében.

Szikszai János református lelkész harangzúgás közben ismertette A magyar nemzet függetlenségi nyilatkozatát a Zámollyal szomszédos Csákberényben 1849 pünkösdjén. Ugyanezt Manszbarth Antal római katolikus plébános is megcselekedte. Az ünnepélyes alkalmon a református templomban felhangzott a 35. zsoltár:

Perelj, Uram, perlőimmel,

Harcolj én ellenségimmel,

Te paizsodat ragadd elő!

Én segedelmemre állj elő!

Dárdádat nyújtsd ki kezeddel,

Ellenségimet kergesd el!

Mondjad ezt az én lelkemnek:

Tégedet én megsegítlek!

Eközben a katolikus templomban a magyar szentekről zengett az ének:

Isten, hazánkért térdelünk elődbe,

rút bűneinket jóságoddal född be,

szent magyaroknak tiszta lelkét nézzed,

érdemét idézzed!

(Éneklő Egyház, 258.)

Hazafias cselekedetük megtorlásaként a császári rögtönítélő katonai bíróság mindkét csákberényi lelkipásztort Nagyigmándon 1849. július 12-én halálra ítélte, és kivégeztette. Szomorú történetüket Sobor Antal Perelj, Uram! című könyvében dolgozta fel, amiből Román Károly színművet írt, Szikora János filmet rendezett.

Tanka János (1908-1992) nagyanyja a bihari Derecskén esti borsópirgálás közben unokájával együtt zsoltárokat énekelt. A költő unoka Nagyanyám című versében emlékezett a „szegény, elnyűtt, bibliás” parasztasszonyra:

Az ősi ház eresze alján

ültünk, elért a nyári estharangszó:

én már a gyermek félig alvám,

de két kezed közt még zizgett a borsó.

Szólítgattál: no lelkem, alszol? -

hallod a Kálló-parton, hogy dalolnak?

Mi ketten énekeljünk arról,

ki által most csillagok ragyognak…

És énekeltünk. Tán az Isten

elnézte, hogy a borsó közben pergett:

gond zörgetett ott a kilincsen,

a nincsen néha, hát az Ige kellett.

Sötét borult ránk észrevétlen,

jó volt, meleg volt: rajtunk Isten szárnya.

Toronyzsalun kelő holdfényben

kürtszó hullott az éjszakába.

Azóta is sok könnyes este

fölzeng a régi zsoltár bennem, -

fejfád tán szívedig süllyedt le,

de lelked őrködik felettem…

A napszaknak megfelelően a napi énekek közül a 691. számú is felhangzott:

A fényes nap immár elnyugodott,

A föld színe sötéten maradott,

Nappali fény éjjelre változott,

Fáradtaknak nyugodalmat hozott.

Szövege és dallama Moldvából származik.

A papköltő, Bódás János (1905-1987) vörösberényi segédlelkészként a zsoltárok hatásáról írta:

Ha zúg az orgona s a zsoltár,

és sebes szárnyra kap a hit,

a Lélek szent forgószelébe’

szívek sodródnak fel az égbe,

lerázva bűnök láncait.

(Ez a mi templomunk, 1927)

Ide kapcsolódnak a sárkeresztúri születésű tanárköltő, Bokros János (1938-1989) önvallomásos sorai:

Én dünnyögök és dudorászok,

mert ördögök és mennyországok

ingerkedő játéka bennem,

zsoltárral hűt, bordallal éget,

fölém vonja a teljességet,

melyet én is kerekítettem.

(Dudorászó)

Bokros János is zsoltáréneklő magyar volt, akire kollégája Paál Lajos (1929-2019) emlékezett: »Nagyon fiatalok voltunk… Néha, jókedvünkben táncoló fiatal férfiak, népdal és zsoltáréneklők, akik tiszteletlenül kiáltották a plafonon túl az ég felé: „Az embereket Te meg hagyod halni,” majd elkomorodva és eltűnődve: „Te előtted ezer év csak annyi, mint a tegnapnak ő elmúlása, és egy éjnek rövid vigyázása.”«

Magam is gyakran dúdolom, halkan énekelgetem Gárdonyi Géza megindító, felemelő karácsonyi énekét:

Fel nagy örömre, ma született,

aki után a föld epedett;

Mária karján égi a lény:

isteni kisded szűznek ölén.

Egyszerű pásztor, jöjj közelebb,

nézd a te édes Istenedet!

(Éneklő Egyház, 45.)

A zsoltárokat, dicséreteket a hitoktatás-, egyházi középiskolákban az egyházi éneklés keretében tanítják. Károly fiúnk a hittanórán tanult karácsonyi dicséretet (Dicsőség mennyben az Istennek!) este a fürdőkádban is lelkesen fújta. A katolikusok is éneklik: „A misében legalkalmasabb kimenetre: misén kívül is ájtatosságokon, karácsonyfánál.” (Éneklő Egyház, 26; Református Énekeskönyv, 419.).

A Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei múzeuma állandó kiállítását megnyitó istentiszteleten 2018 májusában az egyházkerület lelkipásztorainak közreműködésével zengett a zsoltár: beleremegtek a pápai ótemplom falai, de a lelkünk is.