„Egyszer egy királyfi…” (2. rész) - József nádorban tisztelhetjük utólagosan a nemzeti emlékhely első támogatóját is

Tekintélye és támogatása kellett ahhoz, hogy Székesfehérvár évszázados problémáját, a vízmentesítést a Sárvíz szabályozásával megoldhassák. Pedig városunk az 1764-es országgyűlésen már engedélyt kapott erre. A Sárvíz egész völgyének szabályozási és árvízmentesítési tervét Böhm Ferenc 1767-ben elkészítette, majd 1772-ben már az egész nagytáj, a Sió, a Kapos és a Balaton vízrendezéséről tárgyaltak. Ez volt a korszak legmodernebb, övcsatornás szabályozási terve és az első egész tájegységet átfogó vízrendezés Magyarországon, melynek középpontjában Szé­kesfehérvár kezdeményezése állt. A szabályozást maga Böhm Ferenc kezdte meg, víz­osztásos megoldását azonban utódai is elfogadták. 

A kivitelezés előkészítéseként az első vízmentesítési társulat megalakítását szervezték. Ez a folyamat már 1797-ben az új nádor, József Antal támogatására szorult. Kellett is a segítség, hiszen ilyen típusú közhasznú társulat megalakulása csak kivételes lehetett, a törvények csupán 1807-től engedték vízszabályozó társaság alakítását. Nem is csoda tehát, hogy a társulat, majd maga a csatorna is a „nádor” nevet viselte 1829-től: Sárvízi Nádor-csatorna Társulat, illetve a vízosztásos, illetve övcsatornás megoldású vízfolyás egyik ágát máig Nádor-­csatornának nevezzük (a másik a Malom-csatorna). József nádor 1810-ben megszemlélte a munkákat, és ismét gyorsan közbe kellett lépnie. A csatornaparti birtokosokat megegyezésre kellett bírni: milyen részarányban fizetik a munkálatokat. A megállapodás után bízták meg a munka vezetésével Beszédes Józsefet (1786–1852), aki szaktudása és például a sárvízi referencia­munka alapján lett a Magyar Tudományos Akadémia első mérnök tagja. Későbbi írásaiban Beszédes is a sárvízi munkáját tartotta a legjelentősebbnek. Mérnöki életműve több ponton kapcsolódott, nyilván az itteni munka alapján, József nádor birtokainak víz­rendezéséhez. 
A nádor mint a nemesi fölkelés főkapitánya a napóleoni háború kapcsán meghirdetett mozgósítások és ezek anyagi támogatása miatt többször járt Székesfehérváron. 1809 márciusában jelenlétében a vármegye és a város együttes közgyűlése jelentős pénzügyi segítséget ajánlott fel a hadszervezéshez, amit a nádor az uralkodóhoz írt jelentésében külön is kiemelt. Felszerelték és kiállították a város és a megye inszurrekciós hadát. Katonáink egy része a fő hadszíntéren (pl. a győri csatában 1809. június 14-én), a visszavonulásban és a demarkációs vonal körüli harcokban vett részt. 

A városiak nagy rémületére a francia hadsereg háromezres lovas egysége a fő hadszín­téren aratott siker után június 29-én megérkezett Székesfehérvárra is. Szerencsére csak néhány napig állomásoztak a vásárálláson, s miután a város felkészült ellátásukra, nagyobb atrocitások nélkül vonultak el. 
A város védelmét ekkor már a nádor rendeletére 1808-ban létrehozott városi polgári őrség látta el. Ennek felállítása és felszerelése különösen ebben a háborús helyzetben, a haderő kivonulása után lett kulcsfontosságú. A városi őr­sereg fenntartását ezután is vállalta a helyhatóság, így 1810-től már állományát a csatatérről hazatértekkel kiegészítve alapja lett a Polgárőrségnek. József nádor személyesen vett részt a város polgári katonasága zászlószentelési ünnepségén 1810. június 7-én, a Szőgyény-Marich-­ház­ban szállt meg. 

Az 1809. évi októberi békekötés után az inszurgensek főhadiszállását József nádor Székesfehérvárra helyezte, itt rendezték meg az utolsó hadi szemlét. 1809. november elejére a város térségébe vonták össze a csapatokat, és a dandárparancsnokságokat is a vá­rosba helyezték. November 16-án a király Zámoly felől érkezett. Háromnapos hadgyakorlatot tartottak Ferenc császár és király, az összevont hadsereg fővezére és testvére, a nádor, az inszurrekciós had főkapitánya jelenlétében. 17-én Börgöndpusztánál folyt a hadgyakorlat, 18-án tüzérségi bemutató, 19-én a szőlőhegy mögött pedig a lovas ezredek szemléje következett. A fővezérek november 19-én a hadi szemle után a városházát, a hivatalokat és a börtönöket is megtekintették. Ez volt a nemesi felkelés utolsó szemléje, hiszen ezt a haderőt az uralkodó többé nem hívta össze. 

A szemle után, még József nádor jelenlétében és tanácsára nézték meg a helyszínt a Belváros fő tengelyének kiegyenesítése és szélesítése ter­vével. A régi bástyán belül álló két ház megvásárlásához a város gyűjtést rendezett, majd ezeket és a bástyát lebontották. Helyükön megnyílt az Új Budai kapu, a kiegyenesített és szélesített utca pedig a Budai külvárosig egyenesen folytatódott. A kapu megmaradt bástyatornyára 1810-ben került fel egy latin nyelvű tábla, amely az 1809. november 17-én, 18-án, 19-én összegyűlt 15 ezer nemes lovasság megszemlélésének állít emléket, s egyben a „legjobb király legjobb testvérének, Magyarország ná­dorának”. A felirat szerint a bővített kaput hivatalosan és József főherceg engedelmével Nádor-kapunak nevezték el. A kapu új elnevezése nem lett népszerű, a Belváros főutcáját azonban előbb Palatinális, majd Nádor utcának nevezték. A kaputornyot 1872 februárjában már nagyon rossz állapotban bontották le, a helyén épült kávéházra (Elite, Hungária) került a tábla a Nádor utca és a Várkapu utca találkozásánál. Onnan áthozva az emléktáblát ma is láthatjuk, ugyanis az azt kiegészítő magyar nyelvű táblával együtt 1935-ben a szemináriumi templom Kossuth utcai falára helyezték át. 

A Napóleon elleni háborúval függ össze az új kaszárnya építése 1806-ban. A Polgárőrséggel kapcsolatban pedig nem szabad elfelejtenünk, hogy ez lett szilárd alapja az 1848-as Nemzetőrségnek. 

A zirci apátság uradalma központjaként benépesített területen József nádor tanácsára és támogatásával új település jött létre, nem magyarázat nélküli tehát az, hogy az új falut a nádor tiszteletére nevezték el 1811-ben Hercegfalvának. Alapításának 211. évfordulóján, 2022-ben püspöki szentmise emlékeztetett erre – mai nevén – Mezőfalván. 

József nádorban tisztelhetjük utólagosan a nemzeti emlékhely első támogatóját is. 1814-ben a püspökség kertjének munkálatainál találták meg a Szent István-szarkofágot, amit akkor rendelkezésére – több más faragvánnyal együtt – az ország első és akkor még egyetlen múzeumi gyűjteményébe szállították. (Ekkor csak a telek volt meg a múzeum építkezéséhez: a Pollack Mihály tervezte épületben az első kiállítást 1846-ban nyitották meg.) A szarkofágot a Magyar Nemzeti Múzeum állományából kaptuk vissza a Romkert kialakításához 1936-ban.