Csákvár a II. világháborúban - Háborús emlékeket idézett fel a történelem tanár

A szovjet csapatok a Budapest bekerítését célzó hadműveletek során, 1944. december 23-án érték el Csákvár térségét. A község veszteségei csak ekkor kezdődtek igazán, mert amíg a német haderő megelégedett néhány napi élelem rekvirálásával, addig az orosz csapatok teljesen kirabolták a községet. December végéig súlyos harcok folytak Csákvár körzetében, maga a település nem volt a frontvonalban. A Konrád fedőnevű német hadművelet keretében január 6-án újabb heves harcok robbantak ki Csákvártól északkeletre, majd január második felében a szovjet hadsereg újabb jelentős erőket tömörített a térségben. A falu számára március közepén ért véget a háború. 

Arról, hogy ezalatt a néhány hónap alatt mennyit szenvedett a lakosság, az egyik leghitelesebb és talán legismertebb beszámolót Polcz Alaine – aki 19 évesen élte át a csákvári poklot - írta meg az Asszony a fronton című könyvében. Kunstár Béla szintén elsőkézből gyűjtött történeteket. Egy szakdolgozat írásának köszönhetően a 90-es évek végén keresett fel tíz, akkor még élő, idős csákvárit. Számos történet maradt így fent az utókor számára. Ezekből szemezgetett legutóbbi előadásán. 

Egyszerűen elvette a kucsmáját

Amikor az orosz katonák bevonultak a faluba, a helyiek kiálltak a kapuba, onnan figyelték őket. A híre persze már messze megelőzte a sereget, de hitték is, nem is, milyenek a szovjetek. Már a legelső alkalommal akadt, aki keserű tapasztalatot gyűjtött. Egy kozák katona az egyik idősebb bámészkodónak egyszerűen leemelte a fejéről a kucsmáját és belenyomta a saját szakadt, agyonhordott sapkáját. Sokak számára, már ez is beszédes volt, bár messze volt még attól, ami később következett. A faluban egy első világháborút megjárt veterán a Vörös Hadsereg érkezése előtt mindenkinek azt mondogatta: nem kell félni, az oroszok nagyon jó emberek! A háború végére az ő véleménye is megváltozott.  

Fegyvertartó kredenc

Közismert, hogy az oroszok nem törődtek a tulajdonnal. Ami kellett nekik, azt fogták, vitték. A visszaemlékezők felidéztek egy esetet, amikor egy idős, beteg bácsi kályháját vitték magukkal annak házából, mert fáztak. A lövészárokban aztán tüzet raktak benne. Vesztükre, mert a tüzet a németek észrevették és kilőtték őket. Azt is elmesélték, amikor az 1945 év elején kitelepített lakosság visszatérhetett a településre, a házak jó része ugyan állt, de ajtó, ablak, bútor szinte sehol sem volt. Mind eltüzelték az orosz katonák, ami megmaradt, azt meg a háború „praktikájának” megfelelően átalakították, pl. konyhabútort, fegyvertartó szekrénnyé. 

Ma már szabadon lehet beszélni arról is, hogy rengeteg fiatal és idősebb lányt és asszonyt erőszakoltak meg a katonák. Nem volt ez alól kivétel Csákvár sem, ahol a mesélők elmondták, sokan az Eszterházy-kastély pincéjébe menekültek. A nőket onnan vitték rendszeresen krumplit pucolni és aztán meg is erőszakolták őket.

Akadtak rendesek is

Kivételek nyilván mindig vannak. Csákváron is volt olyan család, akikhez a beszállásolt idősebb ukrán rendszeresen vitt a gyerekeknek kenyeret, cukrot, csokoládét és a nőket is megvédte. Védelmet jelentett egy olyan magasabb rangú tiszt is, akinek állandó „testőrsége” volt és aki megengedte, hogy a szállásán nők rejtőzzenek el.

Természetesen német katonákról szóló történetek is előkerültek, ám ezek mind pozitívak voltak. Egy német tiszt a Csákvár határában álló reptér közelében az egyik falusi pincéjébe vette be magát. Amikor tovább állt, a pincét kitakarítva, rendbe téve hagyta ott, sőt a történet szerint még ki is meszelte. Egy másik német katona, amikor a szovjetek érkezésének hírére a család igyekezett a szobában gödröt ásva elrejteni maradék értékeit, beszállt segíteni. Akkor tudták meg, hogy a férfi osztrák, aki magyar édesanyja révén beszélt magyarul. Ők aztán háborút követően is tartották a kapcsolatot.

A több hónapig a közelben húzódó front ellenére szélsőséges esetekről szóló történetek nem kerültek elő. Csákváron is „csak” azt történt, ami máshol is megesett a háború idején.