"Lutherre, a tételeire, bátorságára, kiállására, hangos szavára, helyes felismerésére emlékezünk"

Sola Scriptura, egyedül a Szentírásból. Sola fide, egyedül a hit által. Sola gratia, egyedül kegyelemből. Solus Christus, egyedül Krisztus. Soli Deo Gloria, egyedül Istené a dicsőség. Ez az öt sola, melyek a reformáció alatt jelentek meg és ez a reformátorok hitének összefoglalása.

- A latin mondást - ecclesia semper raformanda - úgy fordítják, hogy az egyház mindig megújítandó, pedig a reformáció idején pont arra vágytak, hogy reform, vissza az eredeti formára, azaz vissza Jézus Krisztushoz, az evangéliumi tanításhoz, az eredeti tanokhoz, vissza az egyház eredeti küldetéséhez, vissza Isten Igéjéhez. Ez ma különösen fontos, mert az egyházak, különösen a protestáns egyházak megújulási kényszerben vannak, ami a kor szellemisége miatt érthető is. De teológiai értelemben semmiképpen sem megújításról beszélünk, mert Jézus Krisztus tegnap is, meg ma is ugyanaz, az üzenet sem változott. Ez a lényege a reformációnak - nyilatkozott lapunknak 2017-ben, az 500. évfordulón Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke.

Az 505. évfordulón pedig P. Tóthné Szakács Zita lelkész, a református nőszövetség elnöke osztja meg gondolatait olvasóinkkal. Írását teljes terjedelmében közöljük:

"A wittenbergi vártemplom kapuját látva sokaknak eszébe jut legalábbis olvasmányaiból, tanulmányaiból az a bizonyos 95 tétel, ami a reformáció hitvitáit elindította. Belegondoltam: micsoda bátorságra volt szüksége Luthernek ehhez, hiszen a sajátjaival kellett szembefordulnia. Azokkal, akik befogadták, taníttatták, majd tanártársukká fogadták. Azzal a római egyházzal, ahol addig az otthona volt, ahol felnőtt, ahol megtanították Isten dicséretre. Biztos, hogy nagyon sokat vívódott. Megteheti-e? Biztos, hogy jó úton jár? Joga van felemelni a hangját? S ha megteszi, mi lesz vele? Az a legkevesebb, hogy elveszíti tanári állását….De nem hagyta nyugodni a felismerés: egyedül hit által! S ezt a biblia írja. Az a biblia, amit a tanártársai is olvasnak, amit a Rómában székelő első püspök, a pápa is olvas. Biztos, hogy eddig más ezt nem ismerte fel? Miért? Mit értettek félre? Hogy jutottunk ide? Hogy tűrheti bárki is szeretett egyházában a búcsúcédulák árulását? Hát ennyire felülkerekedett a pénz utáni vágy az Ige tiszta értelmezése felett?

De Isten Lelke nem hagyta nyugodni. Nem hagyta aludni. Gyötörte, égette a felismerés, s nem tudott hallgatni róla. Csontjaiba rekesztett tűz volt az ismeret: nem pénzért, ingyen kegyelemből, hit által juthatsz csak Isten országába, az örök életre.  S megtette. Megfogalmazta, kifüggesztette, hitvitára invitálta társait. Mert nem tehette, hogy hallgasson Róla! Krisztusról, a keresztfán halált szenvedőről, az értünk küldött Isten Fiáról. Reformáció ünnepe van. Lutherre, a tételeire, bátorságára, kiállására, hangos szavára, helyes felismerésére emlékezünk. Csak emlékezünk? Vagy minket is megmozgat Isten Igéje? De bátortalanok vagyunk? Kitől félünk? A mai világ hangjától, attól, hogy kinevetnek, megbélyegeznek? A kiközösítéstől, a lesajnáló tekintetektől? S Istentől miért nem félünk? Pedig az Ő kezében van a teremtett világ, a jövendőnk, az egészségünk, a gyermekeink élete, minden, mire szükségünk van. S nem őt féljük, hanem emberekre nézünk. Miért? Ennyire eltávolodtunk volna az ÍRÁS-tól, Isten szavától? Vagy ugyanaz az érzés van bennünk, mint Lutherban is lehetett, hogy „csak mi értjük? Biztos, hogy jól értjük? Ők is ezt olvassák, s mégsem így értik?”

Hol van a bátorságunk? Kiállásunk az igazság mellett? (nem emberi igazságok mellett!)  Elmondjuk, megfogalmazzuk, hogy Isten Igéje mást tanít, mint amit mi cselekszünk? S hogy nem jó ez így? Kiírjuk a Facebookra? (ez a mi életünk vártemplomi kapuja) Felvállaljuk, hogy vitázunk az igaz értelmezésért? Kellene, nagyon kellene. Szükség van a mai reformátorokra. Mert megint nagyon, de nagyon elhajlott az ember az isteni tanítástól. S ki szóljon, ha nem mi, akik tudjuk, értjük, hogy egyedül a Krisztusba vetett hit által van életünk. Itt, s lesz majd örök életünk ott, a színről színre látásban. Nagy a felelősségünk, így 505 év múlva, s nem elég csak emlékeznünk!

Szólni kell, lelkeket mentenünk, különben a vesztünkbe rohanunk. Isten Szentlelke adjon megfelelő szót a szánkba!"