Sport és művészet az acélrúd árnyékában

A kommunikáció és média szakon végzett Siklósy Noémi mindössze négy éve kezdett rúdsporttal foglalkozni. A befektetett idő és energia gyorsan megtérült: a 2019-es PolePlay Országos Rúdsport és Légtorna Bajnokságon kategóriája legjobbjának bizonyult. A hobbiból néhány év alatt főállássá vált ez a különleges sport. A kezdetekről, a sikerekről és jövőbeli tervekről beszélgettünk Noémivel.

A mozgás már gyermekkorod óta fontos része az életednek. Milyen sportokat űztél korábban?

– Négyéves korom óta sportolok, ez idő alatt számos különböző területen megfordultam. Balettal kezdtem, majd sokáig úsztam és verseny-aerobikoztam, de kipróbáltam az atlétikát, a lovaglást, a társastáncot és a hiphopot is. Jelenleg a rúd mellett kortárs tánccal és légtornával is foglalkozom.

Hogyan jött a rúdsport, mikor kezdtél ezzel foglalkozni?

– Jó pár éve a tévében láttam, hogy Pirner Alma megnyert egy nagy versenyt külföldön, s ott bemutattak a koreográfiájából is néhány részletet. Azonnal beleszerettem a hajlékonyság és az erő különleges elegyébe, azonban akkoriban még csak a fővárosban voltak stúdiók, így hát el is feledkeztem róla. Majd rá pár évre egy sportnapon voltam kint a Bregyóban, ahol az egyik fehérvári rúdsportstúdió is kint volt, ott ismét eszembe jutott, mennyire tetszett ez a sport. Aztán elmentem egy órára, hogy kipróbáljam magam. Ez már lassan négy éve volt, s azóta is töretlen a szerelem.

Az olvasók kedvéért tisztázzuk, mi a különbség a hagyományosnak mondható rúdtánc és a rúdsport között? El lehet választani egymástól a két fogalmat?

– A rúdsport sokkal jobban hasonlít a talaj- és a szertornához, a korcsolyához vagy bármelyik, kicsit is művészeten alapuló sporthoz. Nekünk az eszközünk az acélrúd, a ruhánk pedig azért kevesebb, mint egy tornadressz, mert a tornában nincs szükség az oldal, a has tapadására. Nekünk a bőrünk a „munkafelületünk”, elengedhetetlen a tapadáshoz, de egy versenyen ugyanúgy megvannak a kötelező elemeink, a pontozás nagyon hasonló az imént említett sportokéhoz. A két fogalom elkülönítését még az is nehezíti, hogy nemcsak sportról, hanem művészeti divíziókról is lehet beszélni, hiszen egy adott versenyen sokkal fontosabb a bemutatott produkció művészi értéke, mint a benne megjelenő elemek nehézségi foka. A probléma inkább az, hogy nagyon determinálni akarjuk ezeket a dolgokat, éles vonalakat húzni művészetek között, noha a művészetnek épp az lenne a lényege, hogy elmossa ezeket a határokat és csak gyönyörködtet.

Mi jelentette a legnagyobb kezdeti kihívást ebben a nem mindennapi sportban?

– A fájdalom, ami vele jár, főleg az elején. Ebben a sportban rengeteg akadállyal indulsz rögtön az elején. Nehéz, mert a saját testsúlyodat kell emelgetned egy függőleges rúdon. Nehéz, mert meg kell találnod a megfelelő ritmust, koordinációt magadban, ahhoz, hogy el tudd sajátítani egy-egy elem technikáját, ami először nem tűnik nagy dolognak, aztán ott vagy, hogy jó, csináljuk és nemcsak azt nem tudod, hogy hova rakod a jobb lábad és a bal kezed, hanem azt sem, hogy egyáltalán melyik a jobb lábad. Minden elem olyan, mint egy tánclépés, és minden testrészednek megvan a maga helye, amit ha nem oda teszel, ahova kell, nem születik meg a várt végeredmény. S ha ez nem lenne elég, mint már említettem, a bőrünk a munkafelületünk. Azzal, hogy a testünk különböző területeivel érünk és tapadunk a rúdra, az bizony nyomot hagy rajtunk. Horzsolások, kisebb égési sérülések, bőrkeményedések, soha nem látott színű foltok a tested olyan részein, amiről azt sem tudtad, hogy létezik. Ezek mindennaposak ebben a sportban. Számomra ez volt az elején a legnehezebb, de szerencsére a test gyorsan adekválódik, és már jóval kevesebb van ezekből a foltokból is.

Tavaly az egyik országos bajnokságon első helyezést értél el. Esélyesnek tartottad magadat a győzelemre?

– Soha sem gondoltam magam versenyző típusnak, és nem is szeretek esélyeket latolgatni. Azért mentem mindig is a versenyekre, mert szeretek fellépni, másokat szórakoztatni. Soha sem a zsűri meggyőzése volt a célom, hanem hogy a közönségnek tetsszen, amit mutatok nekik. Persze, ha már verseny, akkor szeretne az ember nyerni, de mindig is azt az elvet követtem, hogy mindenki nyújtsa a tőle telhető legjobbat. Tegyen oda 110 százalékot, s hogy az mire elég az adott versenyen, már nem rajta múlik.

Hobbinak indult, ma pedig már oktatod is. Hogyan lett a rúdsport a főállásod?

– Annak idején elvégeztem egy fitneszinstruktor-képzést, úgy gondoltam, az egyetem mellett ez egy viszonylag kötetlenebb kereseti lehetőség lehetne. Aztán jött a rúd, és annyi időt töltöttem a stúdióban, hogy szinte a második otthonom lett. Így mikor az egyik oktató elment, és megkérdezték, nem venném-e át az óráit, igazából magától értetődő volt a válasz. Mára elmondhatom, hogy a sport egyszerre a hobbim és munkám.

A jövőre nézve milyen céljaid vannak a rúdsport terén?

– Mindenképp szeretnék még versenyeken elindulni, illetve hosszú távon megvetni a lábam annyira ebben a világban, hogy mint fellépőt is meghívjanak különböző rendezvényekre. Szeretném, ha ennek a mozgásformának a különlegességét nem csak azoknak tudnám megmutatni, akik egyébként is ebben a világban mozognak. Minél több emberhez szeretném eljuttatni azt az üzenetet, hogy a rúdtánc egyszerre lehet sport és művészet. Ez már régóta nem az éjszakai bárok alulöltözött hölgyeinek privilégiuma.