Jellasics Székesfehérváron: a betörést lehetetlen volt megakadályozni

Az országgyűlés a horvátok távozása után, 1848. október 5-én Kállay Ödönt és Ujházy Lászlót küldte ki kormánybiztosnak, hogy az „ellenséggeli cimboráskodásnak felderítését eszközöljék”. Vizsgálat indult tehát a város ellen. Ki a felelős azért, hogy a városunkban szeptemberben összegyűjtött katonaság éppen kivonult, a horvát csapatok pedig kényelmesen, akadály nélkül bejuthattak? Ki a felelős azért, hogy Jellasics serege tőlünk akadály nélkül távozhatott, a hátrahagyott 1500 katonáját pedig 300 nemzetőr kíséretével felküldtük a fővárosba?

A várost kellemetlenül érintette a kormánybiztosi vizsgálat. Madarász József túlfűtött beszédben támadta a városi hatóságot és a tisztikart, magyarázatot követelve a történtek miatt.

A Közlöny hasábjain folyt a találgatás. Felvetődött a gyanú, hogy Fehérvárt hazaáruló összeesküvés adta át az ellenségnek, mely elsősorban Zichy Ödön grófnak volt tulajdonítható. Egyesek tovább mentek a vádaskodásban. Ebben az összeesküvésben többeknek kellett részt venni, akár az egész város szellemének, sőt az egész megyének, és Fehér megyét ezek után inkább feketének kellene nevezni!

Székesfehérvár aranytollú főjegyzője, a pengeéles szellemű jogász, Eischl Eduárd ugyancsak a Közlöny hasábjain nyílt levélben adott önérzetes választ. „Hát miért nem állt ellent a város Jellasicsnak? Megmondom az okát! Mert ellenállni nem lehetett, mert az ellenállást mint célszerűtlent, felsőbb rendelet ellenezte! Ugyanis szeptember 23–24. és 25-én a város körül 15 900 főnyi magyar gyalogsereg gyűlt össze, mellyel a város előtti ellenállást hittük… de szeptember 24-én a haditerv változott. Csányi László kormánybiztos szállásán azt a felvilágosítást nyertem, hogy a magyar seregnek csak egy része fogja a sárréti átkelést ideiglenesen gátolni, a fő erő pedig a Velence és Adony közötti rövidebb vonalra állíttatni, sőt a minden esetre megvédendő vonal Martonvásár és Ercsi között leend. E haditerv folytán az itt szállásolt magyar erő legnagyobb része 25-én reggel Velencére szállíttatott, és dél táján 1 zászlóalj sorkatonaság, honvéd önkéntes, 1 csapat huszár és 1 ágyútelep a sárréti vonalhoz Csikvár és Polgárdi felé utasíttatott, 26-án pedig minden fegyveres erő a városból kivonult. A városi ellenállás lehetetlenségét a kormánybiztos is belátta, sőt a városnak cél nélküli elhamvasztása és a tarthatás reménye nélküli feláldozása a haditervbe sem illvén be, Salamon Lajos kormánybiztos a fegyvereknek a nemzetőröktől való beszedését és tovaszállítását elrendelte, nehogy az ellenség kezébe kerüljenek.”

Nézzünk a vádak mögé!

István nádor rendelte el, hogy a horvátok ellen induló hadsereg a mi városunkban gyülekezzék és szálljon táborba. Ehhez a döntéshez kellett a májusi tisztújító közgyűlésen megválasztott tisztikar és a 97 tagból álló bizottsági testület együttműködése is. A város vállalta a feladatot s az ezzel járó óriási munkát és felelősséget. A honvédség elszállásolása, élelmezése, kór­házi ellátása a város terhe lett. A kormánybiztosok el­ismerően nyilatkoztak az erőfeszítésekről.

A haditerv összeállítása, módosítása nem a város kompetenciája. Móga János altábornagy, Teleki és Holesch rendelkeztek az összegyűlt 15 900 főnyi magyar sereg más települések felé való átirányításáról. A helyet, időpontot, az alkalmat ők jelölték ki. A csapatok elvonulása után a fő­hadiszállás a püspöki palotában maradt. Szőgyény Marisch László említi, hogy szeptember 26-án a főhadiszálláson találta gróf Károlyi Györgyöt, báró Orczy Lajost, Kiss Ernő ezredest, miután előzőleg Csányi László kormánybiztos is megérkezett. Azaz a kérdést, mely szerint „ki a felelős azért, hogy a városunkban szeptemberben össze­gyűjtött katonaság éppen kivonult, a horvát csapatok pedig kényelmesen, akadály nélkül bejuthattak?”, nem a városi hatóságnak kell feltenni.

Azt a vádat, amelyet Tóth Lőrinc komáromi követ felvetett, hogy a város a betörő horvátokat tárt karokkal fogadta volna, Eischl Eduárd főjegyző határozottan cáfolta. Az ellenség betörését lehetetlen volt megakadályozni, de a hívatlan vendégek jó közérzetéről a városlakók nem kívántak gondoskodni. Parancsba kapták, hogy a bevonuló ellenséggel szemben viselkedjenek kimérten, elutasítóan. Jellasicsnak még csak ne is köszönjön senki, föveg sem emelődjék az ellenség tiszteletére. A horvát bán este hat óráig várakozott a sorompónál, és sem a hatóság, sem a magánosok nem jelentek meg őt fogadni. Hiába várta a püspöki lakban is, hogy a hatóság magát nála jelentse. A város az ellenség táborainak ki­szolgálását megtagadta, és csak a felvont fegyvereseknek a városháza előtti megjelenésekor rendelte el az ellátást. Jella­sics fájdalmasan panaszkodott, hogy ellenszenvvel van iránta a város. Mérges felhívást ragasztottak fel a püspöki lakra, amikor ott szállásolt. Ezért a városházát elfoglaltatta, az együttműködést megtagadó tisztviselőket letartóztatta. Ez volt tehát a tárt karokkal fogadtatás.

A kérdésre, mely szerint „ki a felelős azért, hogy Jellasics serege tőlünk akadály nélkül távozhatott, a hátrahagyott 1500 katonáját pedig kísérettel felküldtük a fővárosba?”, van ésszerű magyarázat az események időrendjének tükrében.

Válaszok nélkül

Arra, hogy a pákozdi csata után a városunkba visszatérő Jellasics miért tudott akadály nélkül eltávozni, nem tér ki a főjegyzői nyílt levél. A hátrahagyott seregrész sorsából azonban következtetni lehet arra, hogy a túlerővel szembeni fellépést a város lelkes és tettre kész férfiai nem merték vállalni, de a hátrahagyott kisebb seregrészt október 3-án egyedül, saját önerejükre és elszántságukra támaszkodva, golyóval és szuronnyal már képesek voltak legyőzni. „Lelőttük az egyik csapat embereit, a másik csapatnak osztály tisztjét a városháza előtt leszuronyoztuk, a nagyobb csapatot pedig dél felé mindnyájan összefogva megtámadtuk és kapituláció által foglyokká tettük. A kapituláció a városházán a bizottmány előtt és által köttetett.”

Arra a kérdésre, hogy a maradékot miért indította el a város főjegyzője kísérettel a főváros irányába, a főjegyzői nyílt levélből szintén nem kapunk választ. Emlékeztetőül: október 3-án történt a horvátok lefegyverzése, és a következő napon, október 4-én Pest felé küldése. Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy éppen azért arra, mert ott várhatott rájuk az október 2-ától kormányként működő Országos Honvédelmi Bizottmány, mely felelősen rendelkezhetett felettük. Egy jelentős esemény is indokolta Jellasics hátrahagyott csapatának azonnali eltávolítását Székesfehérvárról. Október 4-én azt jelentette a bizottmánynak egy huszár, hogy Roth horvát tábora a város határában van, és a város felé tart. Jellasics ugyanis rendeletet küldött szökésekor a tartalékot vezénylő Roth tábornoknak, hogy siessen Székesfehérvárra az ott­hagyott betegek és 1500 katona védelmére. Fejér megye alispánja már ezt megelőzően, október 3-án értesítette az állandó bizottmányt, amely a városi hatóság nevében az ügyeket intézte, hogy az ellenséges hadsereg Kálozon van. Boross Mihályt a megyei hatóság azonnal Sukoróra küldte azzal a megbízással, hogy kérjen sürgős segítséget a magyar táborból. De a megbízás Boross Mihály állítása szerint sikertelenül végződött, a vezető parancsnok nem küldött katonát, hivatkozva arra, hogy a Jellasiccsal kötött fegyverszünet ideje még nem járt le. A város vezetése ezek után saját belátása és legjobb szándéka szerint cselekedett, ezt felróni nem lehetett.

A kormánybiztosi vizsgálat végül minden vád alól tisztázta Székesfehérvár lakóit és hatóságát. Az események egyik főszereplőjét, Eischl Eduárd főjegyzőt június hónapban Szemere Bertalan vette maga mellé miniszteri tanácsosnak. Hátralévő életének alakulása a Szent Korona elásásától a Nurin effendiségig kész regény. Családjának egyik tagja a történetét nemrég feldolgozta és a levéltárban elhelyezte. A róla való méltó megemlékezés külön fejezetet érdemel.

(Folytatjuk)