Egykori székesfehérvári nyomdászcsaládokról

Megyeszékhelyünkön is megjelentek az első nyomdák és az 1949-ben bekövetkezett államosításig összesen 23 nyomda működött rövidebb-hosszabb ideig. A nagy fehérvári nyomdászcsaládokról Farkas Edit, a Vörösmarty Könyvtár munkatársa mesélt.

A Számmer család

A nyomdaalapító a korábban a veszprémi Streibig nyomdában művezetőként dolgozó Számmer Mihály volt, aki 1803-ban írt kérvényt egy fehérvári nyomdászműhely létrehozására. Ám mivel ez a pesti nyomdászok munkájának egy részét vette volna át, ezért ők minden lehetőséget kihasználtak a nyomda működésének megakadályozására. Így végül csak 1808-ban kapott az egyébként már működő műhely kiváltságlevelet, amit viszont az alapító már nem ért meg. Pál fia 1817-től vette át a nyomdát, amely eleinte az Oskola utcában, később a Kossuth utcában működött. Fő bevételük a hivatalos papírok előállításából származott, a város, a vármegye, a püspökség és a ciszterci rend voltak fő megrendelőik. A rendszeres kiadványokon túl évente általában 6–10 mű került ki: egyházi- és gyászbeszédek, valamint köszöntők, de nyomtattak irodalmi műveket és szakmai munkákat is. Mivel Pál aktív társadalmi életet élt a városban, megrendelései egyre nőttek. A Számmer nyomdát 1844-ben bekövetkezett halála után Pál özvegye, majd két fia, Imre és Kálmán vitte tovább, ám Imre 1871-ben önálló nyomdát alapított. A régi műhelyt Kálmán vitte tovább, aki 1874-ben a nyomda nevét megkülönböztetés végett Vörösmartyra változtatta. Mivel nem egyszer előfordult, hogy a nyomdászati számla nem került kiegyenlítésre, anyagi nehézségei támadtak, ami miatt 1882-ben nyomdája felét eladta Csitáry Kálmánnak. 1895-ben aztán elvesztette egyik fontos megrendelőjét, az egyházat is. Kiadványai szépek és igényesek voltak, az 1879-es székesfehérvári országos kiállításon ezüstérmet is nyert velük. Mivel egészségi állapota megromlott, és utódai nem voltak, ezért nyomdáját 1902-ben felajánlotta az egyházmegyének.

Számmer Imre új nyomdája modern berendezésű üzem volt, ahol 1884-től már gőzzel hajtott gépeket használtak. A később gyomai nyomdájáról ismertté vált Kner Izidor is dolgozott itt 8 hónapig. Imre házszámtáblák előállításával is foglalkozott, illetve előjegyzési naptárt is szabadalmaztatott, amellyel nagy sikert aratott. Ugyanakkor számos újság is készült a nyomdában, többnek kiadója is volt. 1894-es halálát követően özvegye Knöbl Vilma tulajdonába került a nyomda, aki 1900-ban vejének, Heckenast Kálmánnak adta át. A nyomdát ő villamosította. A világháború hozta nehézségek miatt 1920-ban eladták Folkert Istvánnak, tőle pedig a Pannónia Nyomdavállalat vette át, így az Számmer Imre Utóda Pannónia Nyomdavállalat néven működött 1945-ig.

A Debreczeni család

Debreczenyi Gyula segédként került Számmer Imre nyomdájába 1878-ban, ám egy évtized múltán a Csitáry-féle nyomdában – a Számmer Kálmán által eladottban – már művezetőként dolgozott. 1897-ben azután önálló nyomdát nyitott az Iskola utcában. A város negyedévenként rendelt tőle 20 forint alatti nyomatokat – és ugyanilyen időközönként a többi fehérvári nyomdától is –, ezen felül tankönyvek, szabályzatok és szakfolyóiratok elkészítésére kapott megbízást. Ám Gyula – főként alkoholproblémái következtében – hamarosan anyagi gondokkal nézett szembe, ráadásul alkalmazottai is elégedetlenkedtek, aminek eredményeként az ő nyomdájában valósult meg először a 10 helyett 9 órás munkanap. Mivel anyagi gondjai nem oldódtak meg, 1902-ben a nyomdát sógora, Kusovits Lajos vette át, aki ennek fejében kifizette Gyula adósságait. Gyula visszament Budapestre dolgozni. Fia, István viszont a Kusovits nyomda üzletvezetője, majd 1906-tól, miután visszafizette a családi kölcsönt, a nyomda tulajdonosa lett. Apját hazahívta, aki betűszedőként dolgozott nála.

István korszerűsíteni kívánta a nyomdát, új gépeket, betűkészletet vásárolt Lipcséből. Rendszeresen készültek a nyomdában névtárak, éves jelentések, iskolai értesítők, valamint időszaki kiadványok is.

1919-ben a nyomdát katonai célokra foglalták le. 1922–25 között az Egyházmegyei nyomda rendbetételét is vállalta, így a Fejérmegyei Naplón egy ideig a Nyomatott Debreczenyi István „Egyházmegyei” könyvnyomdájában jelzés szerepelt. Az 1927-es Országos ipari, kereskedelmi és mezőgazdasági kiállításon egyedüli nyomdászként állított ki, munkáját aranyéremmel díjazták.

Tizenegy gyermeke született, de csak az 1915-ben világra jött István fia folytatta a nyomdász mesterséget. A nyomdát apja halála után öt évvel, 1938-ban vette át. Ő volt az, aki visszavette a család ősi nevét, a Debreczenit is. Jelmondatot is választott magának: Coelo auspice vigili labore, azaz Ég segélyével, éber munkával. A korszerűsítésre is törekedett, még a II. világháború előtt sztereotip nyomdagépeket vásárolt. A háborúban az üzem nem szenvedett kárt. Az oroszok azonban lefoglalták az egyik tégelysajtójukat, hogy frontújságot tudjanak nyomtatni és cserébe saját működésképtelen gépüket hagyták a nyomda előtt, amit István megjavíttatott és használták is.

A nyomdát 1949 év végén államosították, Debreczenit elbocsátották. 1950-től aztán gépmesterként a Pannónia nyomdánál majd a Minerva nyomdánál dolgozott, amíg a két nyomdát össze nem olvasztották. Ekkor ismét munka nélkül maradt. Pályát módosított és mintegy 10 évig autószerelőként dolgozott, sőt 1964-ben technikusi érettségit is tett. Mivel azonban szükség volt az új nyomdában a jó munkaerőre, visszahívták volt nyomdájába. Az 1981-es nyugdíjba vonulásáig itt dolgozott korrektorként, többek között ő korrektúrázta a nyomdában készülő akkori Fejér Megyei Hírlapot. 1991-ben, 76 éves korában fejezte be nyomdász tevékenységét.

A Csitáry család

Csitári Gramanecz Kálmán még Bozsokon született 1842ben, de az 1870-es években már itt élt, és a Székesfejérvár című hetilapban publikált. 1873-ban a Székesfehérvári Figyelő, majd a Számmer Imre által 1874-ben alapított Székesfehérvár és Vidéke munkatársa, később kiadótulajdonosa és felelős szerkesztője lett. Sok szimpatizánsa volt, nagy népszerűségre tett szert. 1875ben ő alapította a Darázs című élclapot, amelyben élesen kritizálta többek között a fehérvári polgármestert, Havranek Józsefet is. Mivel az újságkiadás nyomdai háttérrel a legnyereségesebb, ezért öccsével nyomdát alapítottak: a Székesfehérvár és Vidéke könyvnyomda 1882-ben a Számmer Kálmántól vásárolt műhelyrészben jött létre, ahol Debreczenyi Gyula lett a művezető. Ebben a nyomdában fonódott tehát össze a három nagy fehérvári nyomdászcsalád.

A nyomda által kibocsátott újság előnyeit azonban nem sokáig élvezhette, még abban az évben váratlanul elhunyt. A Székesfehérvár és Vidéke szerkesztését Csitáry G. Emil – a későbbi polgármester apja – vette át. A lap nyomása 1901-ben átkerült a Heckenast nyomdába, ezt követően lapkiadással már nem, csak a nyomdával foglalkozott. 1895-ben megvásárolta Zelei Imre nyomdáját, de mivel szakismerettel nem rendelkezett, így ebből veszteségei is adódtak.

1909-ben bekövetkezett halála után a nyomdát részben Ilona nevű lánya vezette. Legkisebb fia, Jenő kitanulta a nyomdászmesterséget, majd 1921-ben átvette a nyomda irányítását. Ő hozatta a városba az első gyorssajtót, ezzel a fővárosi nyomdák termékeinek színvonalával is állta a versenyt. Napilapok, gazdasági, színházi, irodalmi újságok, valamint helytörténeti és szépirodalmi könyvek is készültek nála. Szakértelmének köszönhetően rövid időn belül felvirágoztatta a nyomdát, amelyet aztán 1949. év végén államosítottak. Jenő Inotán, a 3/1-es állami építőipari vállalatnál helyezkedett el raktári könyvelőként. Mivel szükség volt a szaktudására, 2 évvel később visszahívták Székesfehérvárra, az akkorra már összevont székesfehérvári nyomdavállalathoz, ahol utókalkulátorként, majd műszakvezető gépmesterként dolgozott 1977 nyaráig. Nyugdíjba vonulását követően fél évvel, 81 évesen hunyt el.

A jövő héten arról írunk, hogy alakult a fehérvári nyomdák sorsa a 20. század második felében.