Ez volt az utolsó hadművelet

Senki nem csinált ilyen interjút akkor és ott abban a pokoli polgárháborúban, de mivel mindkettőnk megvetette a médiasztárok világát, észrevétlenek maradtunk. Közös riportkönyvünket ugyan egyszer beneveztem a Pulitzer-díjra, de még neki sem mertem megmondani, hiszen ismertem a haragját.

Most már mindez a múlt.

Szerintem igazából mindig újságíró volt, bár az ügyei számomra egy idő után követhetetlenekké váltak. Akkor szakadt meg a barátságunk, ami pedig szép cifra halálfélelmek közepette született meg.

Most már ennek vége.

Újságíróként került le Horvátországba, ahol 1991-ben ezt az utolsó üzenetet küldte el a barcelonai La Vanguardia redakciójába: Üzenet a nemzetközi szerkesztőségnek: ... Nem vesztettem el a fejem, nyolc hete vagyok Horvátországban, és szerintem borzalom, ami itt történik. Nem tudok tovább iszogatni a kollégákkal a szállodákban. Ez olyan háború, amelyben színt kell vallani. Tollal és amivel csak kell. Most még jól vagyok, és a fronton maradok mindaddig, amíg lesz front... Ölelek mindenkit...

- Hogyan lehet leküzdeni a félelmet? - kérdeztem egyszer tőle két puskacső között.

- Nem tudom - válaszolta. - Én mindig féltem. Mi felderítő, diverzáns egység voltunk, s mindig ott jártunk, ahol csak egyszer lehetett tévedni. Amikor megláttam a csetnikeket, leblokkoltam néhány másodpercre, a lábaimat nem tudtam mozgatni, a hideg végigjárt a testemen, leizzadtam. Aztán reagáltam, a félelem és pánik határvonalán, s attól kezdve már úgy működtem, akár egy gép.

Mindig sokat beszéltünk a halálról, mert hívőként hasonló kérdéseket tettünk fel egymásnak. Egy háborúban ez nyilván kézenfekvő téma. Akkor már évek óta nem találkoztunk, amikor áttért az iszlám hitre. Ismertem már annyira, hogy nagyon nem lepődtem meg már ezen sem.

- Aki becsülettel él, annak nem gond, hogyan hal meg. De van ellenpélda is: Szarajevó védőinek egy része gengszter volt, mégis becsületes halált halt - mondta, miközben a lelkét hajtotta ki a szarajevói katlan felé haladtában a Lada Szamarámnak. Nem állhattunk meg, mert ránk láttak a szerb mesterlövészek. Nyomta a gázt, mint a veszett fene, csak úgy szikrázott a négy keréken a hólánc.

- Amikor felébredsz, mi az első gondolatod?

- A kávé.

- És a második?

- Gyorsan fel kell ébredni.

- Lehet értelme annak, ami körülöttünk történik?

- A háború az egyetlen olyan állapot, amikor az ember érzelmileg, tudatilag a maximumot nyújtja.

- Amikor nem tudod, hogy megéred-e a másnapot?

- A háborúban többet tanultam, mint az elmúlt harminc év alatt. Többet láttam, többet nyertem, többet veszítettem, mint életemben előtte bármikor. Barátokat szerzel, ami egészségtelen dolog, mert nem tudhatod, hogy ő másnap is ott hasal-e melletted. Nincsenek korlátok, és ilyenkor nincsen számítgatás. Előbb vagy utóbb meg kell halnod, de ezt csak egyféleképpen teheted: tisztességgel.

Eduardo R. Flores a barcelonai la Vanguardia és a BBC World Service spanyol adásának munkatársaként érkezett a volt Jugoszlávia térségébe, miután mint különleges tudósító megjárta Romániát, Albániát és az Öböl-háborút. Újságírói tevékenységét lelkiismereti okokból megszakítva felvételét kérte a Horvát Nemzeti Gárdába. Részt vett az eszéki, szentlászlói és a vukovári csatákban, egy különleges rohamszázad parancsnoka lett, s miután súlyosan megsebesült, 1993-ban ezredesi rangban szerelt le. Magyarországra való visszatérése után folytatta haditudósítói tevékenységét. Ekkor csatlakoztam hozzá, s jó néhány éves kalandozás után írtunk egy könyvet, aminek ő a Hallgatás Hadművelet címet adta.

Emlékszem, néhány balkáni pálinka után mindig azon nyaggattalak, menjünk Dél-Amerikába, nézzük meg, mi van Bolíviában. Most már tudom, megtetted, de azt már nem tudom - és azt hiszem, igazán soha nem is tudhatom meg -, miért öltek meg abban a szállodában. Azt mondtam volna neked Edu, ha kérdezel, tégy gondolatom szerint, cselekedj belátásom után. Várj éjjeli órát. Menekülj döbbent csendbe, csillagokra mutató fák közé. Fektesd hátad hűvös avarnak, nézzél szembe a sötétséggel. Maradj magad, önmagadnak. A vénemberek úgy tudták, halotthoz érkezik a bagoly, ezért amikor meghallották énekét, gondolatban már eltemették azt is, aki élt.

Mert a halálmadár oda röppent, ahol fényt látott, világosságot pedig ott talált, ahol éjszakákat virrasztottak mécsvilágnál a haldokló felett. Így a madár érkezése után halál várt az emberre, a haldoklásra várók pedig megmosták az eltávozott testét, és koporsót szögeltek köréje.

A gyász perceiben mindenki a halottra gondol. De talán valójában önmagát siratja.