Természetből fakadó különös rend – Megnyílt Miklós János kiállítása

Hölgyeim és Uraim, új alkotások lógnak a falakon! E kerámiafestmények java ráadásul a napokban került be, aztán került ki a kemencéből.

S hogy miért tagadtam azt, hogy Miklós János teljes történetéről beszélnék? Természetesen azért, mert egy kicsi mondandóm mégis van a távlatokról. 17 éve költözött Miklós Jancsi és családja falura, Úrhidára, a természetbe. Sokunk ülhetett terített asztaluk, a háziak készítette kolbász, sült hús, pörkölt, friss kenyér, gyöngyöző fröccs társaságában már náluk az óriási diófa lombkoronája alatt, amely a nap sugaraitól és az esőcseppektől egyaránt óv. Innen aztán – nem tévedés – ajtó vezet a gyümölcsöskertbe, amely tisztásain posztamensek sorakoznak, rajta Miklós Jancsi szobrai. Az említett diófáig szőlőlugas alatt lépkedhet a betérő. Azért beszélek erről, hogy érzékeltessem azt a természetbe ültetett közeget, ahol Miklós Jancsi dolgozik, teremt.

Miért fontos ez nekünk itt és most? A Miklós család anno egy fehérvári panellakásban élt, de alighanem inspirálóbb, formásabb, részletgazdagabb terekre és felületekre vágytak, mint amit az egymásra halmozott kockák nyújtani tudtak. Valami absztraktabbra. Volt egy csízük, kalitkája mindig nyitva volt, jött-ment. Ablakpárkányukon pedig kaktuszfélék sorakoztak. Több száz. Szükségük volt a természet hangjaira, színeire már ott és akkor is. Ezt teljes mértékben Úrhidán teremtették meg a maguk számára.

Tényleg, azt tudják, hogy János műhelye egy disznóól alapjaira épült? Vagy azt, hogy családi nappalijuk istálló volt egykoron? A falusi, a paraszti élet meghatározó helyiségei az ő életük, alkotómunkájuk színhelyeivé változtak át. Ahogy a növényi maradványokból humusz válik, termőtalaj. Az előbb többes szám harmadik személyben fogalmaztam: úgy vélem, hogy Éva, a feleség, megkerülhetetlen tényezője János alkotómunkájának.

A most kiállított kerámiafestmények megalkotásakor János növényi lenyomatokra emlékeztető felületekből indult ki. A műveken, meglehet, úrhidai kertjük vonásait, egy-egy termés vagy mag felnagyított részletét látjuk viszont. Az viszont biztos, hogy nekünk, befogadóknak magunkból is hozzá kell tennünk ezekhez az alkotásokhoz, hogy igazán kiteljesedjenek. Át kell adnunk magunkat nekik, hogy viszonozhassák a figyelmet.

Kicsit más: János mondta nekem a minap, hogy szerinte az absztrakt művészet a természetben is megtalálható. Ha az ember keresi, kutatja, rátalálhat. Vagy például ott van a diófa nyeles levele, amelyet ha leszakítunk és kiterítünk, mintha egy középkori, Árpád-kori templomalaprajz formáját látnánk viszont, mondott aztán másfajta példát is János. Így már világos, hogy miért kell a természet legközepén ülnie, élnie, dolgoznia! Miért vannak házuk melléképületei maggyűjteménnyel, korhadékokkal telve. Ezek mind-mind minták. Úgy hiszem, hogy efféle absztrakt, a természetből fakadó különös rend uralkodik Miklós János legújabb kerámiafestményein is.

(Az írás Miklós János Fuvallatok című, augusztus 9-i kiállítás-megnyitóján a szerző által elmondott beszéd szerkesztett változata. A tárlat szeptember 8-ig látható.)