Vecsési népművelőből a fehérvári kórusélet nagyasszonya lett

Vecsésen született a világháború kellős közepén, ahogy ő fogalmazza meg. Apja minisztériumi tisztviselő és tehetséges amatőr színész, anyja az összes felmenőihez hasonlóan tánctanár. Az artisztikus hozzáállás, a zene, a művészet szeretete tulajdonképpen a kis Ottiliával született. A gyermekkorról is faggatta a Viktória Rehabilitációs Központ vezetője, Horváth Klára az intézmény beszélgetős sorozatának legutóbbi vendégét, a Primavera kórus karnagyát, a zenetanár Horányi Ottiliát.

- A tánciskola a háznál volt, így a bátyámmal bejártunk a délutáni táncórákra, az estieken meg beálltunk, ha valakinek nem volt párja – mesélte a még ennyi év távlatából is hangulatos jelenetet a pedagógus. Aki egyébként nem is akart az lenni, („Be voltam oltva tanítás ellen”), mert szolfézs szakosként és szorgalmas zongoratanulóként a korrepetitori és kórusvezetői szerep vonzotta inkább. Már harmadéves zeneakadémistaként a klarinéton, brácsán játszókat kíséri, de az ígéretek ellenére a diplomával a kezében mégsem kínálnak állást neki az intézményben... A 11. kerületi tanácsnál viszont népművelőt keresnek, s a frissen végzett karvezető négy órában ott gépel, meglehetősen eredménytelenül. Mivel a Budapesten tanításhoz akkoriban helyi lakosság és engedély kellett volna, vonatra ül, hogy megnézen egy állást Siófokon.

- Valaki szólt, hogy szálljak már le menet közben Székesfehérváron, mert a Vasvári gimnáziumban keresnek egy énektanárt...

Azonnal a mély vízbe dobják, egymás után kapja a fel-adatokat, órákat, osztályokat – nem csak középiskolásokat, általános iskolás alsósokat is oktat. Mint mondja, rájött, hogyan lehet fegyelmezni a piciket: egy pillanatnyi sza-badidőt sem lehet nekik engedni az órán, folyamatosan foglalkoztatni kell az elméjüket, s a feladatokat szívesen és lelkesen csinálják.

A többi, ahogy manapság mondani szokás, már történelem. Számos sikeres tanítvány, kórusok és szereplések sora itthon és Európában. Megannyi jó vagy fura emlék, amely a zenéhez, az énekléshez, a tanítványokhoz kötődik. Családja lett az iskola, az osztály, az énekkar – sajátot időhiányban sem alapíthatott volna, hiszen folyton, egész életében az iskolában vagy a próbateremben volt. A legnagyobb természetességgel hordja retiküljében a hangvillát, úgy, mint mások a kulcscsomót, kis tükröt.

- Szopránból lettem az évek alatt basszus – fogalmazza meg önkritikusan, hogyan változott a hangfekvése. S ez nem vicc: a kórusirodalom számos darabjában beállhatna a férfiak közé, ráadásul ismer szinte minden szóba jöhető művet. Neki azonban még mostanában is más dolga van: bár öt évig nyugdíjasként a pihenést élvezte, pár esztendeje – miután annyira hiányzott a tevékenykedés – újra a Primavera élén áll. Veszi a hangvillát és a karja a magasba lendül.