Nagy kanállal falja, kutatja a történelmet Demeter Zsófia

Demeter Zsófiával előadóként számos helyszínen találkozhat a közönség, volt a Szent István Király Múzeum igazgatója, de olvashatjuk könyveit is, amelyeknek köszönhetően jobban megismerhető például Székesfehérvár történelme. Szakterülete a gazdaságtörténet, illetve a divattörténet, ezeket más tárgyak mellett oktatja is a Kodolányi Egyetemen.

Sosem volt híján elfoglaltságnak, mostanság azonban kifejezetten „csúcsra van járatva”

– fogalmazott a telefonban, amikor egyeztettük az interjú időpontját. A beszélgetés során kiderült, mely feladatok kötik le e napokban.

– Évente van egy uradalomtörténeti konferencia, amelyet a napokban rendeztek meg, s erre készültem. Kezdetben inkább csak megtűrt rendezvény volt, viszont második éve a Mezőgazdasági Múzeumban tartják. Elismertté váltunk tehát, és örvendetes, hogy egyre több fiatalt látni, mert sokan foglalkoznak uradalomtörténettel. Mintegy „divatossá” vált e terület, hiszen a nagyüzemi gazdálkodás ilyen formájával 1945 után nem volt ildomos foglalkozni. A kutatásból tehát kimaradt 50-60 év, ezért sok a restancia. Egyre érdekesebb részkérdések merülnek föl a nagy összefoglalók után. A Dunántúl, azon belül is a Mezőföldünk nagy uradalmas terület, és rengeteg egymásra utaló adatot találunk. Például én Lajoskomárom telepítésével foglalkoztam ezen a konferencián. Onnan a dégi uradalomra irányult a figyelmem, az igazgatási központ azonban Enying volt.

Néhány hónapja mutatták be a Székesfehérvár Anno… című sorozat harmadik kötetét, amely a megyeszékhely főbb szerepeit tárgyalja 1930-ig. Elhangzott: várják a negyedik részt, amely a rendszerváltásig foglalkozik Székesfehérvárral. Hogy áll a munkával?

– Leírt, ránk maradt visszaemlékezésekből, beszélgetések alapján írt szövegekből szeretném összeállítani a könyvet. Egyik ember, találkozás hívja elő a másikat. Kapok neveket, kivel miről lenne érdemes beszélgetni, én pedig fölkeresem az illetőket. Így haladok a munkával, és mondhatom, a legtöbben nagyon nyitottan fogadják a megkeresésem. Több témát járok körül a 2. világháború utáni időszaktól 1988-ig. Ez utóbbi egy Szent István-emlékév volt, olyan ünnepségekkel, amelyek Fehérvárt az ország középpontjába helyezték. Az erről szóló tudósításokat, a szónoklatok szövegét olvasva azt gondolom: már lehetett érezni a rendszerváltás előszelét. Ezért is gondoltam erre az évre záró dátumként. Szembesülni kell azzal, milyen újdonságok jelennek meg a városban, miben jó és miben kevésbé jó. Bemutatandó a szocialista nagyipari fejlesztés, valamint az is, hogyan fejlődik Fehérvár több mint százezres lakosú településsé, s fontos, mik szerveződnek azért, hogy e nagyszámú lakosság szabadidejét lekössék. Minden nagy gyár, közösségi ház klubokat, egyesületeket tart fenn, színjátszás, focicsapat működik, és bizonyos műfajok úgymond leköltöznek a fővárosból. Ilyen például a dzsessz, amelynek fóruma, helye lett. Erről a témáról Márkus Józseffel beszélgettem. A vizsgálódásokban az az egyik legérdekesebb, hogy az ember meg tudja ragadni azokat a pontokat, amelyekkel a mi kis helytörténetünk beleillik a világtörténelembe. A nehézség pedig az, hogy én résztvevőként, fehérváriként, belülről éltem át ezt a korszakot, most pedig kívülről szemlélve kell írni róla.

Mikorra várható a megjelenés?

– A jövő évben, így a munka dandárját idén el kell végeznem. Nagyon nehéz azonban kitenni a pontot, meghatározni, mi a fontos és mi nem az. Van téma, amivel még nem foglalkoztam, de kellene, van, amit feldolgoztam, ám szükség van adatokra. Igaz, nem ezekkel akarom telezsúfolni a könyvet, mégis azt gondolom: a hitelesség végett szükségek a számok. Az olvasó sokszor személyes ismerőseivel „találkozhat” majd a lapokon.

Milyen volt az eddigi kötetek fogadtatása?

– Az első „Anno…”-t még Gelencsér Ferenc fotográfussal találtuk ki. Láttuk, hogy a múzeumban van jó néhány olyan dokumentumértékű fénykép, amelyeket jó lenne közzétenni. Ezeket bizonyos szempontok szerint válogattuk össze, én pedig akkor már írtam is ezekről a vonatkozásokról. Húsz éve kezdtük a munkát, s nem gondoltuk, hogy lesz folytatása. Igaz, tíz évet kellett várni rá, azóta viszont szinte folyamatos rá az igény, s a városvezetés is támogatja. Fontosnak tartják a múlt, az eredmények bemutatását, hiszen nem állnak rendelkezésünkre vaskos monográfiák, várostörténeti kiadványok. Ilyen szempontból hiánypótló munkáról van szó, ám meg kell jegyezni: az „Anno…” sorozat nem szakkönyv. Az olvasók részéről úgy érzem: van az olvasmányos képeskönyv műfajnak egyfajta presztízse, szeretik az emberek.

Szakterülete a divattörténet is. Miért szereti?

– Nagyon szívesen tanítom ezt a témát. Itt is a történész bukkan elő belőlem, hiszen az egyik legjobban szemléltethető tárgyról van szó, ami igen érzékenyen reagál a történelmi változásokra. Vannak ugyanis technológiai kérdések, például: a nejlon felfedezéséig nem beszélhetünk nejlonharisnyáról, de a varrógép feltalálása is rögtön hatással lesz a viseletekre. A divat ráadásul globális üzlet, már a 19. század közepétől. Nagyon szorosan összefügg a történelemmel, s azzal is, amit az ember magáról gondol. Vagyis mit szabad, mit kell magából megmutatnia. A legösszetettebben és a leglátványosabban tárja elénk azt, amiről beszélni szeretnénk. A kodolányis órámra sok férfi jön, azt hiszik, ez majd könnyű tárgy lesz. Aztán meglepődnek…

Augusztusban vehette át a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozat kitüntetést. Ezután még magasabbra tette a mércét?

– Nagyon szép és méltó ünnepség volt, örültem a megtiszteltetésnek. Az emberben ezután fölmerül: gyűrjük föl az ingujjat. Nekem nagy kanállal írták föl a történelmet mint gyógyszert. Úgy látom, szinte nincs olyan kérdés, téma, amely kapcsán ne kerülnének elő naponta újabb és újabb források. Az pedig mindig motiváló, ha más megvilágításban vizsgálható az adott tárgy. A saját kutatásaimat is jó olykor kiegészíteni a friss ismeretekkel.