Harmadszor - senki többet?

Legalábbis ezt ígéri a gyártó és Peter Jackson rendező is. Igaz, nincs is mit folytatni, hiszen a nem túl vaskos, 300 oldalas regényből három hobbit-filmet is kipréseltek. Ugyanannyit, mint korábban, A Gyűrűk Ura hatalmas kalandfolyamából. Az első három rész óriási közönségsikert aratott, szakmai, kritikai elismerése sem maradt el, és persze az sem utolsó szempont, hogy dőlt a lé, bőven megtérült az alacsonynak éppen nem nevezhető gyártási költség. Igaz, sokan már akkor fanyalogtak, hogy hová tűnt Tolkien csodás fantáziavilága, az univerzum, amelyet a regény olvastán megteremtettünk magunkban. Tegyük mindjárt hozzá, hogy minden film valamiképpen a képzelet ellen hat, pláne, ha nemes alapanyagból készül az adaptáció. A Gyűrűk Ura-film viszont, akárhogy nézzük, grandiózus vállalkozás. Nem csak a tömegjelenetek, a csúcsminőségű CGI-technika okán, hanem azért is, mert sikerült karaktereket teremteni, s ha nem is a lélektani mélyfúrás szintjéig eljutva, de valamelyest árnyalni a figurákat.

Ehhez képest a három hobbit-film nem túl sokat tett hozzá a történethez, és annak előzményéhez sem. Rajongó nem lévén, bizony untam is néha az előző epizódokat, amelyeket egy-egy nagyjelenet azért megmentett. Egyébként a Gyűrűk Ura és A hobbit tipikusan azok a filmek, amelyek kifejezetten a nagy mozivásznon mutatnak jól. Kicsiben elvesznek az akciók, tömegjelenetek részletei, az ember hajlamos összekeverni a páncélba öltözött harcosokat. Pedig ez még a multiplex 3D-s, szélesvásznú vetítésén is megesik velünk, ahol néha nem tudjuk, hogy a törpök verik-e az orkokat vagy éppen fordítva.

Zsákos Bilbo (Martin Freeman) aggódva várja, mi következik
Fotó: Fórum Hungary

Márpedig Az öt sereg csatája című harmadik epizód nagyjelenete egy negyvenperces csata, amelyben törpök, tündék, orkok, emberek, sasok csapnak össze az ebben a részben lényegében mellékszereplővé avanzsáló Zsákos Bilbo szeme előtt. Leltárszerűen mindenkinek jut egy-egy nagyjelenet, időnként pátoszos mondatok hangzanak el, de a cél, hogy valahogy kitöltsék a látványorgiák közti időt. S persze nyugtázzuk a tanulságot is. Az arany és az általa bitorolt hatalom sárkánybetegséget okoz, állandó harcot, öldöklést és halált. Persze, ha valaki megtér (Thorin jellemváltozása meglehetősen indokolatlan), akkor mégsem veszett el a remény. Szinte mindent láttunk már a korábbi részekben, amit itt, ezzel együtt ismét elismeréssel adózhatunk Jacksonnak és stábjának.

Shaug, a sárkány és Bard, az íjász csatája elképesztően impozánsra sikeredett, ugyanakkor a tündefiút alakító Orlando Bloom felfelé szökellése a lefelé hulló romokon komikusan hat. Ez a rész mindenesetre sötétebb tónusú, mint a korábbi kettő, és tény, hogy kevesen tudnak ma úgy és olyan látványosan akciót rendezni, egyáltalán jeleneteket megkomponálni, mint az új-zélandi származású rendező. Engem azonban jobban érdekelt volna az eléggé elvarratlanul maradt aranyláz-motívum, ami miatt mindenki kimutatta sárkányfogát. Akár az akciók rovására is.