Egér Ágota meséi: Hol jobb lakni?

De ki bandukol a kopár erdei úton? Nahát! Hogy kerül ide Gréti néni egyik lova?

A lovat Csillagnak hívják, gyönyörű fehér folt van a homlokán. És bár jó dolga volt a Tanyán, még is elvágyódott a szabad világba. Úgy gondolta, jó érzés lehet, ha valaki a maga ura. Így hát az első adandó alakalommal elszökött, és meg sem állt Rigóerdőig.

– Micsoda felhőtlen érzés! – rázta meg kifésült sejmes sörényét. – Szinte érzem a szabadság szelét ahogy vágtatok. Szabad vagyok!!!

– Bolond vagy, nem szabad! – hangzott a közelből a válasz.

Egy őzbak lépett elő méltóságteljesen a bokrok közül. A kanca illedelmesen köszöntötte, majd megkérdezte:

– Miért nevezel bolondnak? Azért szöktem meg, hogy idetartozzak közétek.

– Sosem fogsz idetartozni, te a Tanyán élsz, háziállat vagy. Enni kapsz minden nap, meleg istállóban alhatsz, kifésülik a sörényed, megpatkolják a patádat. Mi lesz veled itt az erdőn? Ha leesik a patkód, nem patkolják újra. Ha fáradt leszel, magadnak kell szállást keresned, és könnyen lehet, csak nyirkos avart találsz. Ha megéhezel, addig kell menned, amíg nem találsz valamit, amivel lehet, hogy jól sem laksz. Na, mit szólsz?

– Azt, hogy nincs igazad! Szép ez a szabad élet a friss levegőn!

– Ez igaz. Csak ez a friss levegő télen hideg, és úgy melegítjük egymást, hogy összebújunk, és egymásra szuszogunk. Míg te az istállóban kényelmesen pihensz. Nyáron pedig minket senki sem itat! Csak nagy veszély árán tudunk eljutni a patakhoz, ahol folyton figyelnünk kell, nehogy megtámadjon valami minket. Nehogy csapdába kerüljünk.

– Csapdába? Hogy érted ezt? – rázta meg szép fejét a ló.

– Úgy, hogy az emberek gonoszak. Nem nézik sokba a mi életünket, vadásznak ránk.

– Miket hordasz itt össze? Ez hazugság! Én az istállóban születtem, és pici korom óta szeretnek, gondoskodnak rólam. Az ember jó!

– Igazán? Akkor miért lövi ki néhány társunkat? – ekkor hirtelen megállt, fejét a magasba emelte, úgy szagolt a levegőbe, majd ugrott egyet, és eltűnt.

– A vadászok! – suttogta Csillag, moccanni sem bírt a rémülettől. – Még is igaz – mondta szomorúan, és nézte a felé közeledő embereket.

– Nézze csak, Máté bátyám! – szólalt meg az egyik. – Az ott nem Gréti néni lova?

– De bizony az. – mondta az erdész. – Kössük a kocsihoz, amíg elvégezzük a munkánkat, aztán hazaviszem.

– Hát igaz – horgasztotta le a fejét Csillag. – Igazat mondott az őzbak. De várjunk csak! Mi történik itt? – bizony elcsodálkozott, mert az erdészek faetetőt állítottak fel, aminek még teteje is volt, hogy ne hulljon rá a hó a vadeleségre. Az etetőt telerakták szénával, répával, kukoricacsövekkel. Csillag megnyugodott, boldogan ügetett be az istállóba, amikor a vadász bevezette. A szürkületben előbátorkodtak az erdő vadjai, és az etetőhöz léptek. Az őzbak – bár éhes volt, megvárta, amíg mindenki evett, majd ő is odalépett az etetőhöz. S evés közben ezt gondolta:

– Talán mégiscsak jó az ember.