Az igazán jó költemények lázba hoznak és méregtelenítenek

László Zsolt előző kötete, a Vidéki pegazus 2009-ben jelent meg. Sokáig hallgatott, bújtatta magát. Valaki azt mondta neki: utolsó tróger vagy, mire ő megkérdezte az Istent, valóban így van-e, ám választ nem kapott. Magáról így vall: „Proletár voltam mert / annak neveztek akkor / amikor még mindenki elvtárs volt..." Renitens kölyökként, később honfoglaló nomád magyarként élte az életét. Mára bűnei elfogytak, meggyónt már mindent, „csak undorom alapos / Védőszentem másnapos. "

Két különleges férfiút, két ismert és kedvelt fehérvári költő kötetét mutatták be a minap a Vörösmarty Társaság műhely-hajlékában. A feladatot Bobory Zoltán, a társaság elnöke vállalta, aki maga is költő. Balajthy Ferenc 1946. október 12-én született Móron, amikor az újbor már gyöngyözött. László Zsolt 1963. november 11-én Szombathelyen látta meg a napvilágot. A Vár folyóirat versrovatát szerkeszti, és alelnöke a Vörösmarty Társaságnak.

Balajthy nagypapa Katica unokája is eljött az estre, ő a legkisebb. Marcell már értékelni tudja a nagyszülőt: aranyszíve van, pajzsa a szeretet, fegyvere a dal. „Az én papámmal járjuk a világot, a Holdra is felrepít..." A papapoéta vallomása: „Elárvult lelkembe angyal hoz békét: / Az unokáim aranyból vert érmék." Lám, mégis csak van drága aranya! Éremgyűjtőként csak az ezüstökre hajt, mert aranyra nem futja. Aranyozott parancsikon című kötetét barátja, László Zsolt szerkesztette, aki verseiben összegzést, önismeret-kutatást is felfedezni vélt. Az előzőkhöz képest komorabb hangvételű, összefogottabb, érettebb válogatás. Ezt is megjegyezte: minden sora fölér egy kézfogással, öleléssel. Súlyosabb, hosszabb versek is vannak a legújabb válogatásban, mint az Ami egyszer elveszett című, benne a Trianon okozta fájdalom feszül: „Mondd, mi fájhat jobban a magyarnak, mint Trianon?" Humora ma is eleven, a Szájaskodások röpke rigmusaiban kedvemre való az „Édes a szám, édesszájú vagyok, / Szeretem a finom mézesmadzagot!" Nőként díjazom ezt a ritka férfiúi beismerést: „Nagyon nagy a szám, mint a bécsi kapu, / Nem takarja be csak három útilapu."

László Zsolt Rajzolt távlatok című vers-csokrát a Vörösmarty Társaság adta ki, Bobory Zoltán lektorálta, és Revák István (1968-ban született Budapesten) rajzai beszélgetnek a versekkel. Hangsúlyozták: a grafikák nem pusztán illusztrációk, többek annál. A festő és grafikus erről így vallott:

– Amikor elkezdtem összegyűjteni képeimhez a motívumokat, önvizsgálatot tartottam. Eldöntöttem, bármilyenek lehetnek, de illusztrációk, díszítő rajzok nem, csakis aktívan válaszolgató, beszélgető vizuális társszerzemények. Képíróként, mint a háborúban, figyeltem a harctéri alakzatokat barátom költészetében. Verseinek állnia kellett rajzaim másságát és erejét. Ötvenkilenc vershez 24 rajz készült. Örömmel lapozom fel, pergetem ujjaim között a Rajzolt távlatokat, beszélő, mesélő, baráti viszonyban vannak a vizuális és az írott alkotások.

„Minden rohad körülöttem..." – fejbe kólintanak Zsolt könyörtelen, nyers szavai a kötet élén álló Most-leltárban. Rohad a hagymája, síkosan vizenyős a virslije, a pék nem használ lisztet, a hentes szutykos nyesedéket darál, Rómeó pedofil, Csongor homoxeszuális... „Éh-béren munkálkodó gyarmat / Alulról bemázolt meseország – / Kupolás semmittevés / Szex nemiszervek nélkül..." Neki, nekünk már nem ígért senki könnyű álmot, de annál többen hazudtak jobb életet. Az üres dumáktól megkérgesedtünk: „Páncélod kívül heg / Már befelé vérzel..." „Többször meghaltam már, / egyszer sem temettek... Nem a testem fagyott / belül vagyok halott..." A Most (II)-ben folytatja a „leltárt": „Gyomorsavval és bélsárral kentek be / minden valamire való bálványt... nincsenek jelző szemafórok, nincsenek nyelveden beszélő babák a kirakatokban...A sors valamiből megint kihagy..." Költőnk lehetett volna akár még angyal is, de nem hagyták, hogy jobb lehessen. A valóságot bátran, konokul, makacsul, leszegett fejjel vallató lírikus az igazság könyörtelen kimondásával méregteleníti a lelket, a szellemet. Meggyőződésem, hogy nem csak az olvasóét, a sajátját is, hiszen még mindig pislákol benne a remény: „Most újabb múltat / Egy külön mennyet / és egy külön hátországot / kell teremtenem magunknak..." A Teremtőtől ezt kéri: „Engedj újra szépet / álmodni Istenem / mert nem kell a holnap / mer megnyomorít a ma / imádsággal már nem / építhetek falat / Hadd legyek / megint a / benned túlhordott magzat " Fiától pedig ezt szeretné: „Fiam ha látsz / Vezesd tovább világtalan Apádat " .

Zsolt az est végén megpendített egy izgalmas gondolatot: a versek, a grafikák duója, a jövőben a zenével trióvá bővülhetne. A líra, a grafika és a muzsika, a három dimenzió szerencsés találkozása, vitája felfokozott élmények sorát adhatná.