Kultúra

2014.08.04. 16:05

A Beethoven sorozat záró hangversenye is nagy élmény volt

Martonvásár - Nagysikerű hangversennyel fejeződött be szombaton a Nemzeti Filharmonikus Zenekar idei Beethoven-bérlete.

Szabó Balázs

A sorozat záróestje előtt ezúttal a Nemzeti Filharmonikus Zenekar kitűnő fafúvósai (Szatmári Zsolt és Németh József klarinét-, valamint Tamás Sándor fagottművészek) matinékoncertjét hallgathattuk meg: angol reneszánsz zenét és Mozart B-dúr divertimentóját (K 439b) játszották, nagyon hangulatosan, a tóparti platánok alatt helyet foglaló közönség élénk tetszésnyilvánításától kísérve.

A nagyszámú hallgatóság jelenlétében megtartott esti hangversenyt a kiváló magyar karmester, a 100 éve született Fricsay Ferenc emlékének szentelte a zenekar. Fricsay Ferenc a Székesfehérvárhoz ezer szállal kötődő legendás katonakarmester, Fricsay Richárd fia volt, budapesti tanulmányait követően először Szegeden működött, majd a 2. világháború után Németországban futott be óriási karriert. Nevéhez fontos ősbemutatók fűződnek, több mint 200 hanglemeze (mindenekelőtt Bartók és Kodály-inter-pretációi) a mai napig etalonnak számítanak. Tragikusan rövid pályafutása ellenére a halálos betegség 1963-ban, 49 évesen vetett véget életének a világ egyik legismertebb karmesterének, világhírű művészek keresett partnerének, a magyar zene nagykövetének számított Európában és a tengerentúlon egyaránt.

Emléke előtt gyönyörű programmal tisztelgett az egykor általa is dirigált Nemzeti Filharmonikus Zenekar. A Coriolan-nyitányt (op. 62) a 3. c-moll zongoraverseny (op. 37) , majd a 3. Esz-dúr Eroica szimfónia (op. 55) követte. A versenymű szólóját Balog József zongoraművész játszotta, az est karmestere Hamar Zsolt volt.

A H. J. von Collin Coriolan című drámája ihlette nyitány előadását az akklimatizálódó első szakasz után egyre növekvő pontosság jellemezte: Hamar Zsolt gyorsan úrrá lett a szabadtéri színpad problematikus akusztikai viszonyain, a tolmácsolás az utolsó ütemekre (a partitúra szövegének korrekt visszaadásán túl) már a drámai kifejezés tekintetében sem hagyott semmi kívánnivalót.

A c-moll zongoraversenyt az Eroica-szimfónia komponálásának évében, 1803-ban mutatta be Beethoven Bécsben. A technikai-zenei szempontból rendkívül igényes magánszólamot játszó Balog József elmélyült muzsikusként mutatkozott be: minden hangot pontos elképzeléssel, a mű iránti példás tisztelettel és felelősséggel szólaltatott meg. Gyönyörű hangszíneket és ízléses, a zenekari szólamokkal hallhatóan egyeztetett artikulációt kaptunk tőle. Teljesítménye egyetlen, ám annál fontosabb részterületen maradt el az ideálistól: a száguldó kromatikus skálákban, a bonyolult tízujjas passzázsokban lépten-nyomon kisebb kihagyások, elnagyoltságok tűntek fel. A tehetséges művész esetében nem beszélhetünk a szükséges képességek hiányáról: érdemes lenne játékát ezektől a nemzetközi élvonaltól elválasztó hiányosságoktól megszabadítania.

Végül az Eroica: ha röviden kellene jellemeznem Hamar Zsolt a nagy műről alkotott koncepcióját, alighanem a kompromisszumot nem ismerő igényesség lenne a megfelelő kifejezés. Olvasata az első tételben még szikárnak, talán túlzottan is részletezőnek tűnt, a másodiktól kezdve azonban teljesen meggyőzővé vált. Ritkán hallhatóan professzionális tolmácsolás volt: minden hangot, hangsúlyt, hangszínt, dinamikai váltást a helyére tevő, egy-egy kiemelkedő pillanatban (például a lassú tétel lélegzetelállító fugatójában) valódi drámát teremtő. A harmadik tétel szinte pajkos vidámsága jólesően újszerű megközelítésnek bizonyult, a szikrázó finálét pedig akár reggelig elhallgattuk volna. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar Hamar virtuóz, de sohasem öncélú karmesteri pálcáját láthatóan nagy lelkesedéssel követve, remekül játszott. A záróakkordok után hatalmas vastaps köszönte meg a művészeknek az emlékezetes hangversenyt.




Ezek is érdekelhetik