Az eltűntek kutatása embert, állatot próbáló feladat

Simon Emese, a HUBA Rescue24 Tűzoltó és Kutató-Mentő Nemzetközi Csoport tagja mentő­tisztként végzett, azóta dolgozik az Országos Mentőszolgálatnál. Többféle tanfolyamon is túl van, valamint oktatói képzéseken vett részt. Alpintechnikai és búvármentési ismeretekkel gazdagodott, mentőkutyásként terület- és romkutatás, személykeresés a feladata.

Milyen messzire nyúlik a kapcsolatod négylábú barátaiddal?

– Már gyerekként szoros viszonyt ápoltam a körülöttem élő kutyákkal és más állatokkal. Kisiskolás koromban városba költöztünk, ahol nem volt lehetőségünk kutyatartásra. Persze állatszeretetem nem csökkent, így sokszor szüleim tudta nélkül minden apró, segítségre szoruló állatot hazavittem, legyen az kisegér, gyík vagy fészekből kipottyant veréb. Egy menhelyes hirdetést meglátva tudtam, hogy az lesz számomra a megoldás, így tizenhárom évig önkénteskedtem az egyik állatbarát alapítványnál. Ott ismerkedtem meg a speciális mentéssel, többször kellett segítségül hívnunk őket egy-egy állatmentéshez.

Sokan vagyunk, akik szeretik az állatokat, de a te kapcsolatod ennél különlegesebb. Miben rejlik ez?

– Talán abban rejlik a különbség, hogy a mentőkutyázás részemről hivatás. Emberéletek múlhatnak a kutyáimon, és ezt nem szabad félvállról venni. Maximálisan alázatosnak kell lennünk, hiszen ez nem verseny. Ahogy nekünk, embereknek, a kutyáinknak is vannak jó és rossz napjaik. Meg kell ismernünk legkisebb rezdüléseiket is, bíznunk kell bennük, de fontos, hogy ne gondoljuk azt, mi vagyunk a legjobbak. Nem szabad egy-egy keresést kisajátítani, hiszen életek forognak kockán. Fontos a csapatok közötti együttműködés, egymás segítése, ellenőrzése.

Hogyan lettél mentőkutyás?

– Sajnos az élet úgy hozta, hogy a menhelyes csapat felbomlott, így kutyák nélkül maradtam. Akkor jött a gondolat, belevágjak-e a mentőkutyaképzésbe. Mindig is szerettem a kihívásokat, vonzottak az extrém helyzetek.

Bemutatnád hűséges társaidat?

– Első kutyám, nem meglepő módon, egy mentett mudi keverék volt, Csí. Nagyon sokat köszönhetek neki, hiszen megtanított arra, hogy ha valamit nagyon szeretnénk és harcolunk érte, az idővel megtérül. Előéletéből adódóan sajnos pár hónap munka után kezdtük látni, hogy nem lesz egyszerű a mentőkutyavizsga. Gyönyörűen dolgozott a képzések, bemutatók alatt, sokszor voltunk éles bevetéseken, de sajnos a vizsgákon az én drukkom nagyon ráragadt, így az igazi tudását csak pár sikertelen próbálkozás után tudtuk csak megmutatni. Nem adtuk fel, így végül sikeresen teljesítette a terület- és romkutató vizsgát, sőt egy nemzetközi mezőnyben felállhattunk a dobogó második fokára. Akkor éreztem azt, hogy ideje lenne kiválasztani az utódját. Második kutyámat a sok buktató után már tudatosabban kerestem. Úgy döntöttem, nem egy jól bevált fajtát választok, hanem egy akkor még Magyarországon teljesen új fajta, a leopárd­kutya mellett döntöttem, így érkezett hozzám Mirza. Neki szintén van már terület- és romkereső vizsgája, és vele is álltunk már a dobogón. Többször bizonyított éles bevetéseken, Csível közösen is volt már eredményes keresésünk. Jelenleg harmadik kutyusom, egy saját tenyésztésű leopárdkutya, Zora képzése folyik. Remélhetőleg testvéreivel, akik közül hárman szintén mentőkutyás képzésbe kezdtek, sikeresen tudnak majd segíteni az eltűnt személyek felkutatásában.

Mennyit kell dolgozni egy kutyával, hogy eredményesek tudjatok lenni a helyszínen?

– Azt szokták mondani, kész kutya nincs. Ezt sokszor elfelejtjük. Napi szinten gyakorlok, bár a munkám miatt ezt sokszor nem könnyű megoldani. Nehéz megtalálnom az egyensúlyt, hiszen ha fáradt vagyok, a kutyáim érzik ezt, s lehet, többet ártok, mintha csak pihennénk. Sokszor esek abba a hibába, hogy úgy gondolom, egy-egy feladatot már tud a kutyám, vagy éppen nem gyakorlunk rá eleget, és túl sokat várok el tőle. Ahhoz, hogy érdemben tudjak gyakorolni, egy-egy hosszú műszak után sokszor több száz kilométert utazunk. Minden apró lehetőséget megpróbálok kihasználni, hiszen a cél mindig ott lebeg a szemem előtt, hogy ezzel egyszer valakin segíthetünk.

Volt már sikeres személykeresésetek?

– Igen. Mirzával többször mutattunk utat vagy éppen végpontot a rendőrségnek, melyek később igaznak bizonyultak, máskor egy egyszerűnek tűnő erdei séta alkalmával találtak egy már elhunyt személyt a kutyáim. Számomra ez nagyon nagy siker, hiszen ahogy mi mondjuk, „nem voltak bekapcsolva”, egyszerűen ahogy belefutottak a szagfelhőbe, mind a két kutyám behúzott az erdőbe. Pár másodperc múlva pedig határozott ugatásba kezdett az idősebb kutyám, majd a fiatal is. Ekkor már biztos voltam benne, hogy találtak valakit. A meglepő viszont mégis az volt, hogy bár soha nem tréningeztünk halott személyek jelzésére, mégis habozás nélkül megtették ezt. Bár ebben az esetben sajnos érdemben segíteni nem tudtunk, de a családnak megnyugvást adtunk, amit később személyesen is megköszöntek.