Tízből kilenc az arány: ennyien nem nyújtunk segítő kezet

A veleszületetten aliglátó paratriatlonista, Lengyel Zsófi kétórás kerékpáros edzéséről érkezik a beszélgetésre. Egy kávézó teraszán találkozunk, mely közel van a lakásához. Fehér botja mellette pihen, összecsukva. Hosszú, búzaszőke haja még vizes, combjában fokozódik az izomláz, de vibrálóan kék szeme így is csillog, jókedve töretlen. Mint megtudtam, parakerékpáros országos bajnokságra edzenek épp, de most nem erről lesz szó. A mindig mosolygós és pozitív lány más területen is komoly feladatot kapott, lelkesen mesél róla. Nem csak az Alba Triatlon Sportegyesületbe igazolt, a fehérvári önkormányzatnál éppen egy saját, többlépcsős érzékenyítő projekt kidolgozásán dolgozik, melynek részleteibe pár hét múlva már be is avathat majd minket. Komplett kis csapatot szervez maga köré, fogyatékossággal élőkkel dolgozik majd együtt a projekten. Elsősorban az óvodásokban, iskolásokban látja a lehetőséget, azt szeretné, ha ők már nyitottabban tekintenének szét a világban.

Az eredendően budapesti aliglátó lány március óta él Székesfehérváron, szerető, támogató szülei nélkül, egyedül. Több éves elszakadás volt ez (persze csak lokálisan), ami azzal kezdődött, hogy Zsófi önállóságot szeretett volna. Három év volt, mire elsajátította a szabadságot jelentő fehér botos technikát. Szülei részéről nehéz volt az elengedés, ők mindig túlféltették, óvták, és furikázták a fenekét , ahogy Zsófi fogalmaz. Most egyedül kell boldogulnia, de nem ismer lehetetlent: illatáról felismeri a közeli pékséget, a légkondi zajáról a közeli közértet. Szomszédjára is mindig számíthat: akkor, ha berepül valami számára azonosíthatatlan a lakásába, vagy pénzt kell levenni a közeli bankautomatából, ami bizalmi kérdés is. - Jó, néha persze megölelek egy-egy oszlopot. De inkább az otthonom az, ahol többet csetlek-botlok - mondja nevetve.

Lengyel Zsófi szerint a negativitás negativitást szül, ő éppen ezért pozitívan áll mindenhez, a mindennapi nehézségek ellenére Fotó: Molnár Artúr

Neve és szép arca egyébként már olvasóinknak is ismerős lehet: Zsófi volt Magyarországon az első aliglátó lány, aki jelentkezett, és beválogatták egy szépségversenybe. Először a Fehérvár Szépe - Fejér Megyei Hírlap Királynője válogatóján találkoztunk, ahol szépsége mellett magabiztosságával, intelligenciájával és különleges humorával mindenkit levett
a lábáról.

A szőke lány jó érzékkel válogatja össze ruháit, imád öltözködni, most épp miniszoknyában ül velem szemben. Fehér botját leszámítva semmi sem utal arra, hogy segítségre szorul. Szerinte ezzel sem tudnak mit kezdeni az emberek. - Budapesten kapcsolatba léptek velem, közvetlenebbek voltak. Itt még talán ismeretlenebb a látvány - mondja.

Szerinte az épek számára ők sokszor idegenek, sőt UFO-jelenségek . Elmeséli, amikor félkezű, ugyancsak csinos, parasportoló barátnőjével végigsétáltak az utcán, valósággal lesokkolták a tátott szájjal őket bámuló embereket. - Olyan is volt már, hogy egy anyuka azt mondta a gyerekének, ne nézzen, fordítsa el a fejét. Máskor pedig pozitív hatások érnek, amikor a gyerek kérdésére az anyuka azt válaszolja, menj oda a nénihez, és kérdezd csak meg tőle, miért van nála az a bot - meséli mosolyogva.

Amikor a diplomás, több nyelven beszélő paratriatlonista Budapestről Székesfehérvárra költözött, az első útja az uszodához vezetett: mint fogalmaz, nagyon pozitív tapasztalat volt, hogy már ezalatt a rövid szakasz alatt is találkozott hangos jelzőlámpával, és az, hogy több taktilis, látássérülteket segítő vezetősáv is van a városban.

Akadálymentesítés. Ez a szó többször is elhangzik, és a beszélgetés végére kiderül, ez nem csak technikai akadályt jelent. Bennünk, emberekben van a legtöbb akadály, és mindkét oldalon. Az épeknek és a fogyatékossággal élőknek is meg kell tenniük egymás felé az első lépést egymás felé. Nyitni kell.

Zsófi nap mint nap találkozik ezekkel a fizikai és emberi akadályokkal, mégis inkább mosolyog, és azt vallja, a negativitás csak negativitást szülhet. Szájából semmi nem tűnik panasznak, de persze őszintén elmondja a tapasztalatait: tízből kilenc ember, még akkor is elsétál mellette – vagy még be is szól –, amikor fehér bottal a kezében segítséget kér. Múltkor bekeveredett egyedül a plazába, de segítő szándék hiányában, ki is „menekült". Sok helyen megfordult már a világban: Amerikában például már kérnie sem kellett, maguktól odamentek hozzá az emberek, akik rögtön karjukat nyújtották.

A többször megtörtént „Ne haragudj, tudnál segíteni? – Nem." párbeszéd helyett az emberek szintjén is akadálymentes szituáció így nézne ki: „Segíthetek valamiben?" Ez a cél. Zsófi most nagy fába vágta a fejszéjét, és ezen fog munkálkodni fogyatékossággal élő csapatával. Úgy, ahogy őt ismerjük. Nem erőszakosan, csakis mosolyogva, pozitívan.

Az érzékenyítő projektje kapcsán – melybe a látássérültek mellett a mozgássérültek, siketek és értelmi fogyatékossággal élők is beletartoznak– azzal kezdi, nem akar átesni a ló túlsó oldalára. Régebben forradalmár módon nyúlt a témához, igazi élharcosa, fő szószólója akart lenni az akadálymentesítésnek.

Ő alapította például tizenévesen a LÁJM-ot, a Látássérült Állampolgárok Jogaiért Mozgalmat is, de ma már tudja, rafináltabbnak és árnyaltabbnak kell lennie. Zsófi a fogyatékossággal élők közösségi életét is szeretné felpezsdíteni, szórakoztató, élménydús programokkal, ami ugyancsak a nyitást jelentené.