Egy elfelejtett szolgálat: vietnámi emlékek egy fehérvári katonától

Stégner Lajos a pákozdi katonai emlékparkban szólít meg, és miközben a szobrok, zászlók és kopjafák között  képzeletükkel kalandozó gyerekeket figyeljük, kifakad: azt mondja, hogy ők, az egykor Vietnámban szolgáló katonák valahogyan el lettek felejtve.

- Miért gondolja így?

- Amikor 1975. május 8-án hazajöttünk, attól kezdve semmiféle elismerést nem kaptunk néhány köszönömön kívül.

- Vajon miért?

- Nem tudom. A rólunk szóló könyvnek is az a címe, hogy Az elfelejtett légió.

 - Hogyan kerültek magyar katonák akkor Vietnámba?

- Czinege, a honvédelmi miniszter hivatott, és megkérdezte: "Hazamész a hétvégén? Igen? Szólj a szüleidnek, hogy indulsz Vietnámba!" Ennyi volt... Nem nagyon jutott eszembe, hogy nemet is mondhatok. Az ENSZ felkérte Magyarországot, Lengyelországot, Indonéziát és Kanadát, hogy vegyen részt a nemzetközi ellenőrző és felügyelő bizottság munkájában, de az akkori viszonyok között nem voltunk ilyen feladatra felkészülve. Nem volt nyelveket beszélő, egészségügyileg is kiképzett állományunk, olyan, amely az akkori politikai viszonyoknak is megfelelt.

- Mi volt a konkrét feladat?
 
- Az egyezményt 1972 januárjában írták alá, s abban rögzítették, hogy ellenőriznünk kell az amerikai kivonulást. De nem csak amerikaiak voltak ott, hanem új-zélandiak, dél-koreaiak, ausztrálok is. A helyzet igen bonyolult volt. A különböző felségterületek térképe úgy nézett ki, mint egy leopárdbőr. Foltokban helyezkedett el a dél-vietnámi ideiglenes kormány, a dél-vietnámi köztársaság és a szocialista köztársaság területe. Borzalmas nehéz dolgunk volt, körzetparancsnokságokat, helyi ellenőrző csoportokat, áteresztő pontokat kellett alakítani. És mindenhol ott kellett lennünk.

- Bonyolódtak harcokba?

- Nem is volt fegyverünk. Pontosabban vittünk fegyvert, de nem használhattuk azokat.

- Került veszélybe az életük?

- Annyira, hogy sajnos ketten meghaltak közülünk, Cziboly Csaba 33 éves főhadnagy és Dylski Aurél 34 éves határőr százados. Hue-ból repültek ellenőrzésre Khe Sanh felé, mert tűzszünetsértést jelentettek, azt, hogy rakétákat telepített az egyik fél. Ám az amerikai helikopterpilóták, az Air America CIA-s pilótái letértek a megszabott útvonalról, nyilván nem véletlenül, felderítő repülést végezhettek. A helikoptert rakétával lelőtték.

- Sok magyar szolgált ott?

- Több csoportban, összesen úgy négy-ötszázan.

- Voltak disszidensek?

- Ketten: egy tartalékos hadnagy, akinek vegyészmérnökként világszabadalma volt, ő az ausztrál követségre disszidált. És egy híradó őrmester lépett le ugyancsak az ausztrálokhoz. Véletlenül a feleségemnek volt az osztálytársa.

- Az amerikai és ausztrál katonák között kellett, hogy találkozzanak magyarokkal is...

- Egyszer egy légitámaszponton észrevettem az amerikaiak között egy ismerőst. Nem tudtam hová tenni. De aztán rászóltam, hogy "nem magyar vagy te?". Rám nézett, s akkor felismertem. Együtt jártunk 1969-ben középiskolába. De aztán disszidált, s elkerült a földközi-tengeri flottához és eljutott Vietnámba. Vannak ilyen véletlenek... Ahogyan az is véletlen volt, hogy amikor az őserdőben műszaki hiba miatt kényszerleszállást hajtottunk végre, találkoztam egy magyar misszionáriussal, aki még a francia idegenlégióval került oda. Kisújszálláson született, és amikor a franciákat megverték Dien Bien Phu-nál, ő ott maradt. Egyébként azt is egy magyarnak, a CIA ottani rezidensének, Thomas Polgárnak köszönhetjük, hogy kimenekített minket Saigonból, amikor mindennek vége lett és megjöttek az északiak.

- Miért bántották volna önöket a kommunista északiak?

- A rakéta és a lövedék nem tesz különbséget.  

- Anyagilag megérte?

- Nem gazdagodtam meg, de vettem egy Fiat 126-ost, és berendeztem a lakást. Aztán a katonai elhárítástól nyugdíjaztak Székesfehérváron.