Túlélni a mínusz 12-ben

Sosem értettem, hogyan tudnak a hajléktalan emberek a kőkemény mínuszokban is az utcán, a szabadban, így-úgy összerakott építményekben élni. Hogy bírják ki, mi tartja bennük a lelket? A Kríziskezelő Központ teajáratát elkísérve kaptam némi választ kérdéseimre.

A járat a hidegebb időszak kezdetétől, tehát november elejétől március végéig (vagy addig, amíg még tartanak a mínuszok) minden hétköznap este hat órakor indul a központ elől. Csütörtökön Bedemann Diána, Turbucz Béla és Giczi Tamás ül a kocsiban, amelyből minden alkalommal teát, szendvicset, takarókat osztanak a szabad ég alatt élő hajléktalanoknak. Körülbelül 60-80 főről tudnak így gondoskodni – tudom meg az információt nem sokkal az indulás után, az első megállók egyikén.

Balról Giczi Tamás és Bedemann Diána – aznap ők osztottak

A járatot kísérve először a Ligetsor végi garázsoknál állunk meg, ahová a metsző széllel dacolva több ember érkezik. Az egyikük Zsolti, aki a teával már félig töltött flakont szorongatva elmondja: három éve él az utcán. Hogy miként került oda? „Eljöttem édesanyáméktól, és akkor összekerültem egy nővel. Ennyi az egész. Vele lakunk itt, egy garázsban. Ez fűtött, meg van benne konvektor, amit be lehet kapcsolni. Az élettársam fizeti.” – tudom meg a középkorúnak tűnő férfitől, aki állítása szerint naponta jár Pestre dolgozni.

A következő megálló nem sokkal később következik, itt ugyancsak több hajléktalan várja már a napi adományt. Az autónál szépen sorban megkapja mindenki a teát, a szendvicset. Norbit kérdezem, akiről kiderül: szintén három éve hajléktalan. Társaival – akiket már inkább családnak nevez – maguk készítette kis faházban laknak, ez arrébb van. Valamilyen kályha abban is van, így könnyebb kibírni a hideget. Meg hát, jól jön a takaró – mondja el a férfi, aki valami alkalmi munkát is emleget. Ebből jut némi élelmiszerre, erre-arra. A teajáratnak persze mindig nagyon örülnek – teszi hozzá Norbi csöndesen. Amikor indulunk tovább, valakitől még elhangzik a kérdés: „Pia nincs?” – de a kocsiajtók már csukódnak is.

Feketehegy szélénél járunk, egy férfi futva jön az aktuális megállóhoz. Miközben neki is átadják a napi adagot, Diána elmondja: mindenhová fix időpontban érkeznek, és ezt az érintettek tudják. Aki az élelem mellé takarót is szeretne, annak előző nap be kell szólnia a központba, és ha van elég, akkor hoznak neki. Az este 8-ig tartó járat először a város szélét járja be, aztán jön a női szálló, majd néhány belvárosi megálló.

Miután itt is végzünk, az adományokat osztó Tamás és Dia beszáll az autóba, amelyet Béla vezet, majd egy kicsit távolabbi buszmegállónál állnak meg újra. A szél itt talán még erősebben süvít, mint az előző helyeken. A zöld építmény mellett egy bicikli. Miután Dia és Tamás kiszáll, megjelenik az idősebb Laci. Egyedül van, s amikor megtudja, hogy a szolgálatot végzőknek kísérőik vannak, elkiáltja magát: „Laci vagyok, aki már húsz éve itt jár kint.

Diána az egyetlen önkéntes, hetente egyszer kíséri a szociális munkásokat. Itt Lacinak adja át az ételt. Az idős férfi nagyon örült, azt mondta, a teajáratosok legalább segítenek neki Fotó: Koppán Viktor

Egy ...va segítséget nem kaptam, pedig mindenkitől kértem. Itt járok az erdőben egyedül!” – aztán még jön némi monológ, majd az egyébként barátságos ember azt meséli magáról: a közelben lakik valami kis faházban. Siófokról jött el, mert a felesége elhagyta, a fiát 11 éve nem látta. Munkája nincs, 62 éves. Állítása szerint ez utóbbi a gond. „Inni nem iszik?” – kérdezem. „Én nem. Ittam, de már nem, gyógyszereket szedek.” Miközben távozunk, még mondja a magáét, a kertről, amit szépen megcsinált, meg arról, hogy ő már 15 éve van az utcán...

Megyünk tovább. Jön egy csapat a Palotavárosi tavak környékén, aztán még két helyszín, a város másik felén, valahol a sötét estében. Megismerjük Bélát, Tamást, Évát, és látjuk még több sorstársukat. Az autó műszerfala mínusz két fokot jelez, de ezt kint, a szél miatt jóval kevesebbnek lehet érezni. Béla szerint  ez még nem igazi hideg, most jön az éjszakai mínusz tíz, tizenkét fok.

Az aznapi hármas a női szállóhoz érve fújja ki magát kicsit, de még mennek tovább. Aztán, este 8-tól indul a krízisjárat, amikor azokat nézik meg, akik igazán rejtőzködnek, és a teajárathoz sem mennek ki.

Azért, a néhány jó szónak, odafigyelésnek talán ők is örülnek...