"Nekem még senki sem mondta, hogy valamit jól csináltam"

2016. október  25. és december 31. között  14 alkalommal adományozott közel 3 tonna tartós és friss élelmiszert a „Vigyázó kéz” Gyermekvédelmi Egyesület. A kenyeret, péksüteményt, krumplit, zöldségfélét, csokoládét, mézet, almát, s karácsony előtt húst is az egészséges és fogyatékkal élő állami gondozottak vihették haza. Huszonéves, korai harmincas, ép, már többgyermekes, vagy gyermektelenként hajléktalanszállókon élő, netán sérült, szociális otthonban lakó fiatalok. Szombaton a nevelőszülőknek osztanak, vasárnap jönnek a vidéki, egykori állami gondozottak, akikről nem mondtak le a szüleik, így sosem kerülhettek többé családba.

Utóbbiak között ismerem meg Verát. A szelíd tekintetű, kerekesszékes nőt ezen a vasárnapon is a sérült beszédű Laci tolta el a fehérvári parkolóig Polgárdi-Tekerespusztáról. Eredetileg hárman terveztek jönni, de éppen a társukra jutott a hétvégi szobatakarítás, így most ketten kell hazacipeljék valahogy a több társuknak is szánt élelmet. Főleg kiflit, zsömlét, némi banánt, citromot. Verát és a többi volt állami gondozott fiatalt szívesen bevonnák a kulturális lehetőségekbe, az egyesület szervezte színházlátogatásokba például, de Tekeres felé 18 órakor elmegy az utolsó vonat Fehérvárról, s az állomástól így is másfél kilométert kell gyalogolniuk és egymást tolniuk a teljesen kivilágítatlan útszakaszon.

- Erős paprikát ki kér? Ki szereti az erőset? - mutatja fel a zacskóból előkerülő zöldségféléket a sárga autó szintén sárgába öltözött angyalkája, Janóné Ildikó. A jelenlegi, vagy volt állami gondozott fiatalokat segítő Vigyázó Kéz Egyesület elnöke most egyedül osztja szét az áruháztól kapott élelmet. Közben otthonról hozott teát töltöget a termoszából. A péksütemény a hétvégi fagyban már kicsit szikkadt, de mindenki szívesen fogadja. Az erős paprikát is.

- Egy csomó mindent csinálhattok belőle - mondja Ildikó, közben jár a keze. Zacskókba kerül a banán, a kakaós csiga. Volt, hogy nagy rakás krumplit kaptak, máskor répát. És mindig van, aki még ide sem tud eljutni az adományélelemért - mert nincs pénze buszra, vagy leeresztett az egyetlen, számára elérhető közlekedési eszköz, a biciklije kereke. Ildikó a belvárosi osztás után ilyenkor beül a sárga kocsiba és kiviszi nekik az élelmet. Segít ötletelni, mit lehetne csinálni a szikkadó zsemléből hétfőn, mit kedden, szerdán, a többi napon. Gubát, vagy taskedlit például, amit ő is gyerekkorában tanult a nagymamájától. Vagy reszelni, friss morzsának. Leárazáskor joghurtot, nagyobb tétel parizert is vesz, abból jó pár napig tudnak főzni a fiatalok, kerülhet az asztalra rántott parizer, parizerpörkölt, parizerrakottas.

Anasztázia most először van itt. Tizennyolcnak nézem, jót mulat rajta. Egyébként huszonöt éves és most 44 kilométert utazott az élelemért, otthon idősgondozásban dolgozik. Gyerekkorában végig verték, főleg az anyja. Még 14 sem volt, megerőszakolták - a romáknál nagy szégyen az "úgy maradt" leány. Mikor annyi verést kapott, hogy meghalt benne a magzat, állami gondozásba került. Később szakmát is szerzett. Tizenkét másik testvéréből még egy öccse halt meg, a többiekkel részben tart kapcsolatot. Kedves lány, a "kérem, köszönöm, a legyen szíves" folyamatos fordulatok a beszédében, szépen is fogalmaz.

Zsanett a kislányával jött. A babakocsiba próbáljuk bepréselni a zsák kiflit, gyömölcsöt. A kocsi fékje le van szakadva, egy cipőfűzővel kötötte fel, a kis Dalmán két puha takaró, de így is elkezd sírni - fázik a lába.

- Jaj, de sajnálom - mondja a fiatal anya - pedig harisnya, bundanadrág van rajtad. Na, gyere - és kiveszi a kicsit, magához ölelgetve jól bebugyolálja. Otthon egy kisfiú is várja, busszal és vonattal is menniük kell a bérelt házukig. Hogy hogyan fogja tolni a három hatalmas szatyorral megpakolt babakocsit, kilométereken át, és hova ül a csomagoktól Dalma, fogalmam sincs.

A kis csoport lassan eloszlik. Vera a lábfejeire teszi a dugig tömött sporttáskát, így fogja tolni Laci, így eloszlik a súly. Már kitalálták, bejáratták ezt a rendszert. Elindul Feri és Krisztián is, akik Bakonykútiba viszik az élelmiszeres szatyrokat, az ott egy alapítványi házban élő, szintén értelmi sérült társaiknak. Anasztázia kezet nyújt, s minden jót kíván, ők Robival a vasútállomás felé indulnak. Zsanett még marad, a kislányát beültetjük az áruházban működő, bedobós kisautóba, a gyerek mosolyogva himbálózik a műanyag járműben.

- A január mindig a legrosszabb hónap - mondja Ildikó. - Az emberek kiadományozták magukat karácsonyra, így a mi fiataljaink ilyenkor nehéz helyzetben vannak, kell az ételosztás. Azért vannak pozitív példák is: bár az egyik családunk most nem jött el, de ők a CSOK-ból házat vettek, a férfi dolgozik, úgy néz ki, hogy talpra tudnak állni. Sokuknak nem is az élelem, vagy az adományruha kell, hanem az emberi szó, az érdeklődés. Egyiküket megdicsértem valamiért és csak nézett nagy szemekkel, aztán kibökte: neki még sosem mondta senki, hogy valamit jól csinált volna.