Százhatvanan indultak el, csak egy menekült meg

A háború teli van szenvedéssel, bánattal és kétségbeeséssel. Azt gondolnánk, ezek a gyötrő érzések részletes leírást igényelnek, de valójában minél nagyobb a szenvedés és minél erősebb a kétségbeesés, annál fölöslegesebbé válnak a szavak. Ez a történet is kis híján feledésbe veszett.

Fekete Jánost Székesfehérváron 1944. augusztus 9-én, 20 éves korában sorozták be a 3. Szent István gyalogezredhez, és indították útnak Erdélybe Gyergyószentmiklósra. Ez volt az a szakasz, amelyet a Gac-hegyen legyilkoltak, és amelynek 159 kadétjára évről-évre emlékezünk. Csakhogy volt egy 160. kadét is - Fekete János, aki életben maradt. Itt élt közöttünk 90 éves koráig. Két éve halt meg.

Fekete János a vakszerencsének köszönhette, hogy túlélte a Gac-hegy oldalában a szörnyű mészárlást. Élete végéig nem fedte fel titkát. Megmenekülését követően hadifogolyként végigjárta Európa gyűjtőtáborait, 1948-ban leszerelt, felvette a munkát a vasútnál, ahol korábban is dolgozott, családot alapított, és élte a hétköznapok teljesen átlagos életét.

A gyűrött katonaképet Fekete János a zsebében hordta. Ezt most Marica néni őrzi, mint ahogyan a Fejér Megyei Hírlap 2008-as írását is a Hargitán felállított emlékkőről, amit férje életében még láthatott.. Mielőtt a követ útnak indították Erdélybe, meg lehetett nézni. Fekete János sokáig állt a kő előtt, azután órákon át zokogott. Lidérces emlékei törhettek elő - ott, a hegyen a vérengzés látványa, amit először ő látott, és amit haláláig magában hordott. (Fotó: Koppán Viktor)

Lelkében közben mi dúlhatott? Hisz elsőként ő talált rá a hegyen 159, még haláltusáját vívó társára. A halál a fiatal kadét számára abszurddá vált, és ahogyan megtudtuk, ettől kezdve az élet is. Évtizedeken keresztül ideológiai kudarcként kezelték, így beszélni sem lehetett veszteségeinkről. Néhány éve tört meg a hallgatást és kezdődtek el hivatalosan is a megemlékezések a székesfehérvári honvédek helytállásáról, és hallottunk először a Gyergyószentmiklós melletti Gac-hegy oldalában elesett 159 kadétról. 2008-ban a város emlékkövet állított fel a Hargitán a tragédia helyszínén, azon a helyen, ahol a gyergyószentmiklósiak akkor is emlékeztek, amikor az náluk ugyanúgy tiltott volt – a vérengzés helyén mindig volt virág.

Szeptemberben végre Fehérváron is emlékparkot, emlékkövet avattunk – a Királysoron Deák Lajosné önkormányzati képviselő akarata valósult meg, és a kis teret Gyergyószentmiklósról nevezték el. Erre a megindító avató ünnepségre jött el Fekete János özvegye, Marica néni. Tőle tudtuk meg az addig titokban tartott hírt: férjének kárpótlás lett volna élete keresztjéért, ha megélhette volna ezt a napot. Ő volt az a katona, aki a szakasz tagjaként, távírászként a faluban kialakított központban teljesített szolgálatot. Hajnalban megszakadt a kapcsolat a hegyen éjszakázó társaival, és azért indult hozzájuk, hogy kiderítse, mi okozta a bajt.

Az ember nem mondja – viseli a gyászt. Attól, hogy élete végéig hallgatott arról a képről, ami akkor a szeme elé tárult, talán még feketébb lett minden ott belül. Pedig jobb megkönnyebbülni. A szavak segíthettek volna, de Marica néni erről sokáig semmit nem tudott. Találkozásuk szerelem volt az első látásra, megismerkedésük utáni évben összeházasodtak. Két gyermekük született. Hatvanegy évig éltek végtelen boldogságban.

Szerettek kirándulni. Az első furcsa jeleket Marica néni akkor vette észre, amikor férje el kezdte mondogatni, hogy nem szeret a fenyvesben sétálni. Évtizedek teltek el, amire Fekete János annyira megbirkózott démonaival, hogy megmutatta Marica néninek a tábori leveleit, amit 1946-47-ben szüleinek küldött, és egy realisztikusan tömör életrajzot, amit akkor írt, amikor leszerelés után el akart helyezkedni a vasúthoz, és amiben a gyergyószentmiklósi történet egy fél mondatban szerepelt csupán. A megsárgult iratok közül Marica néni egy gyűrött katonaképet emel ki. Simogatja. Ez mindig nála volt - mutatja. Azt kérte bajtársaitól, ha meghal, ezt a képet juttassák el szüleinek. Szerencsére – néz fel Marica néni – ő maga hozta haza a zsebében.