In memoriam Jancsó Miklós - az utolsó interjú

Itt most következhetne egy nekrológ arról, hogy az egyik legnagyobb magyar rendező volt, a filmművészet igazi klasszikusa, a filmnyelv megújítója, egy valóban eredeti történelemszemlélet képviselője. A Szegénylegények, az Így jöttem, a Csend és kiáltás, az Égi bárány, az Allegro Barbaro, A zsarnok szíve, a Jézus Krisztus horoszkópja, a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten rendezője. Többek között. Kétszeres Kossuth-díjas, sok-sok nemzetközi elismerést kapott. Megemlékeznek róla a most kezdődött berlini filmfesztiválon is.

Ő sosem szerette a titulusokat, sőt, mintha önmagát, a munkáit is idézőjelbe tette volna. Derűs volt, figyelmes, de szarkasztikus. Nem kertelt, ha mellétrafált a kérdés, és azt is éreztette, hogy nem kell mindent olyan komolyan venni. Tudom, mert többször találkoztunk, beszélgettünk. Legutóbb 2011 májusában, amikor is meghívták és köszöntötték a székesfehérvári Kortárs Művészeti Fesztiválon. Levetítették az Így jöttem című, 1964-ben készült, és 1965-ben bemutatott alkotását. Az interjú A nagy Mao és a tízmilliós hotel címmel jelent meg, abból idézek.

Jancsó Miklóssal 2011 májusában beszélgettünk

Beszéltünk például arról, hogy jó pár éve Bacsó Péter csinált vele egy hosszabb beszélgetést. Akkor szóba került, hogy Aczél György nem nagyon szerette az Így jöttemet. A miérten Jancsó is tűnődött. Aztán azt válaszolta nekem: Nem lehetett igazán tudni, hogy azok mit szerettek vagy mit akartak. Végül is készült jó néhány olyan film, amiről tudhatták, hogy nem lelkesedik azért, amit ők uraltak. Nem voltak hülyék, tanult emberekről van szó, akik még a kultúrához is konyítottak kicsit. Az igaz, hogy Aczél nem szerette az efféle filmeket. Már az Oldás és kötéssel is problémája volt, nem akarta, hogy leforgassák, aztán valahogy kiegyezett velem és Hernádi Gyulával. Talán Gyurkó Lászlónak köszönhetően, mert sokszor a személyes dolgok számítottak. Volt az Így jöttemben egy kép, amit a filmfőigazgató kivágatott. Megmutatta ugyanis a filmet orosz tábornokoknak, akik kifogásolták a snittet. Nem olyan lett a film vége, amilyet akartam. Mondtam a filmfőigazgatónak, adja írásba, hogy kiveteti azt a jelenetet. Írásba adta, az akkori feleségem, Mészáros Márta pedig megőrizte azt a papírt. Attól kezdve eldöntöttem, hogy nem engedek beleszólást a filmjeimbe.

A hatvanas években járunk, néhány év telt el 56 óta. Megjegyeztem, hogy tabutémák nyilván akadtak bőven, s nyilván az öncenzúra is működött...Így utólag nézve nem túl eredeti a felvetés, de Jancsó komolyan válaszolt. Azt mondta, hogy viszonylag szabadon dolgozhattak. Szigorú tabunak számított azonban, hogy 56 nem lehetett forradalom, és az, hogy oroszok, menjetek haza. Működött persze egyfajta öncenzúra is. Tudta, hogy meddig lehet elmenni, és azon a határon belül kellett kitalálni, hogyan lehet összekötözött lábbal táncolni...

Szó, ami szó, elég jól táncoltak ráadásul eredeti stílusban. A sokat emlegetett hosszú beállításokról van szó, amelyeket a Szegénylegényekben próbáltak ki először igazán. Igen, mondta a rendező, bár ha jól emlékszik, az Így jöttemben is vannak már jelei, a maga teljességében pedig a Csend és kiáltásban használták először. Nem is a hosszú beállítás volt egyébként a lényeg, hanem az, hogy ahol lehetett, száműzték a filmjükből a klasszikus montázst.

Ezzel kapcsolatban természetesen beszéltünk arról is, hogy soha nem szerette a hagyományos történetmesélést. Az ok: Nem szerettem, mert baromira hazug lehet egy történet. Ettől függetlenül megnézek elbeszélő filmeket, és persze nagyon sok jó is van közöttük. Ráadásul az amerikaiaknak elképesztően jó színészeik vannak.

Jó, jó, erősködtem, de mit jelent az, amit nyilatkozott, hogy másféle filmeket kell csinálni, mit értett ezen?

Ismét csak tűnődve mondta, hogy nehéz ezt megmondani. A torinói ló például másféle és nagyon szép munka. Ráadásul Tarr Béla nem hajlandó kompromisszumokat kötni. Nagyon ritka ez, mert majdnem mindenki kénytelen megalkudni. Az úgynevezett művészrendezők közül sokan hátulról jöttek, Tarantino például ilyen, és nyíltan beismeri azt is, hogy ő bizony lopkovic. Majdnem mindenki lop egyébként, ha ez nevezhető így. Az Így jöttemben van egy snitt, amelyet Hitchcocktól kölcsönzött, az Utolsó tangó Párizsban befejező jelenetét pedig Bertolucci az egyik Jancsó-filmből vette. Bernardo mindig el is mondta, hogy az Jancsótól van. Nem gond ez, csak be kell vallani.

A történelmi parabolák után következtek a Kapa-Pepe filmek, amiket abbahagyott. Utolsó munkája, az Oda az igazság pedig mintha visszatérés lenne legismertebb korszakához. Váltani kell?, tettem fel a kérdést, mire eleinte elég távoli választ kaptam: Magyar pártküldöttség utazott annak idején Pekingbe. A nagy bölcs elvtárs, Mao is fogadta őket. Mao megkérdezte: Hányan vannak? Elértették a kérdést, a válasz az volt, tízmillóan. Erre Mao: És melyik hotelben laknak? Ennyire különböznek a nézőpontok. Túl szűk ez a mi kis világunk. Stan és Pan sokáig fenn tudtak maradni, mert akkora világban és olyan körülmények között készültek. Azt hiszem, hat filmet csináltam Mucsival és Schererrel, de már a harmadik után többen kezdték mondani, ezt már láttuk. A hatvanas-hetvenes évekbeli filmjeimre is egy idő után elmondták, ezt ismerjük, már nem érdekel minket.

Január 31-e után fájóan értelmetlenné vált, de akkor, 2011-ben feltettem a kérdést, hogy tervez, készít elő, dolgozik valamin? Az utóbbi 20 év például megérne egy misét, nem gondolja?

Elnevette magát: Sajnos, rossz szakmám van, ha író lennék, biztos írnék, festők 100 évesen is csináltak szép dolgokat. Az enyém pénzes mesterség. Persze, gondolkodom rajta, mi lenne, ha... Mi lenne, ha a nagymamának kereke lenne? Igen, fel lehetne dolgozni a 20 évet, de nincs rá kereslet. A nézőcsemeték számukra ismerős filmeket keresnek.

A forgatókönyvről is faggattam, mire elmondott egy történetet Carlo Ponti producerről, aki ismerte őt és filmkészítési technikáját. Ezért a a forgatókönyv minden oldalát aláíratta vele, hogy azt csinálja, ami abban van. Nem is lett belőle semmi.

„Idén kilencven éves leszel. Mit kívánnál magadnak? ”, kérdeztem végül. Ahogyan Hernádi Gyula barátommal mondtuk, szabadságot... Most is. Úgy legyen!