Katasztrófát okozna egy „megapark”

Nagyon hosszú történet lenne mindarról szólni, miként jut el egy magyar orvos odáig, hogy környezetvédelemmel foglalkozzék. Ő azt mondja, olyan kevés természeti kincsünk maradt a trianoni döntés után, hogy úgy érezte, azt a keveset már kötelességünk megmenteni. Balogh Zoltán Pécsett végzett az egyetemen, ezért örömmel vette, amikor kinevezték Harkányba, ahol aztán nyolc esztendőt töltött el az életéből. Dolgozott Skóciában, Svájcban, az Országos Reumatológiai Intézetet irányította főigazgató-helyettesként, majd egy évig vezette is az intézményt. De mindezt mindig a betegellátás mellett, osztályvezető főorvosként tette. Aztán nagyon nehéz próba elé állította a sors és döntenie kellett.

Legfőbb feladata az volt, hogy megszervezze az országos reumatológiai hálózatot, amely ma is az ő általa kidolgozott elvek szerint működik. Pedig mélyről indultunk, jegyzi meg, hiszen tizenegy megyében egyetlen reumaágy sem várta a betegeket, de akadt olyan megye, ahol egyetlen reumatológus szakorvos sem dolgozott.

Amikor 1987. március elsején Balogh Zoltán miniszteri biztosként a Hévízi Állami Gyógyfürdő-Kórház főigazgató-főorvosa lett, kiderült, hogy az utolsó pillanatban történt ez. A tavat akkor már a végső pusztulás fenyegette. Fogta magát, és lement a bányákba, ahol mindent megértett, hiszen nem csak a vezérigazgatóval és a főmérnökkel beszélt, hanem a technikusokkal és a vájárokkal is. Sokan titoktartást kértek, mert féltek. Rájött arra és ehhez a tudáshoz eltitkolt dokumentumokat is szerzett -, hogy egy köbméter bauxit kiemeléséhez kétszáz köbméter vizet emeltek ki, pedig lehetett volna máshol is bányászni.

De eltűntettek több, mint tízmilliárd köbméter kristálytiszta ivóvizet és így az eredeti 176 méteres szintről levitték 60 méterre a karsztvíz szintjét ez az Adria feletti magasságot jelenti.

- A hévízi tóba a karsztvíz nyomása préseli be a gyógyvizet, és amikor a karsztvíz szintje csökkent, a tó vízhozama is kevesebb, mint a felére csökkent. Akkor, Kapolyi László ipari minisztersége idején a terv az volt, hogy addig folytassák a bauxitbányászatot, amíg a karsztvíz szintje az Adria feletti 30 méterig csökken. Ez tragédiát jelentett volna. Eredetileg a hévízi tóba több, mint száz méteres karsztvíz préselte be a gyógyvizet, Hévízen ehhez akkor már csak négy méter karsztvíz maradt, a budapesti gyógyforrásoknál ugyanez a szint két méter volt.

Részlet Szabó Mátyásnak, a Közép-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság akkori igazgatójának jelentéséből: " Összességében megállapítható, hogy a koncentrált nagymértékű megcsapolások eredményeként a karsztvíztároló dinamikus készletén felül már annak statikus készlete 1987-ben évi átlagban 85 köbméter, per nyomással csökkent. A statikus készlet ilyen arányú fogyása szinte az egész középhegység területén nagyarányú karsztvízszint csökkenést eredményezett. A felszíni kisvízfolyások elapadtak, emiatt egyes vízfolyások kiszáradtak, sőt ez egész medencéket érintett (pl. Tapolcai-medence). Egyes nagyobb idegenforgalmilag is ismert források elapadtak (pl. tapolcai-tavasbarlang). A hévízi és budapesti termálkarsztok helyzete tovább romlott, szinte végveszélybe kerültek... "

És íme egy másik jelentés, amely az ipari minisztériumban született 1989-ben: " ...intézkedésekkel elérhető, hogy a hévízi tó állapotát meghatározó térség vízháztartási viszonyai 50-60 év alatt regenerálódjanak a közel-természetes állapotig ."

A tét nagyobb volt, mint a hévízi tó sorsa és a budai gyógyforrások életben maradása: elveszíthettük volna felbecsülhetetlen értékű, ivóvízként szolgáló karsztvízkészletünk jelentős részét, egy évmilliók során kialakult természeti rendszert. Ezért még azt is leírták egy jelentésben, hogy a "koncentrált nagy ivóvízkivételek környezetében az eredeti állapotok soha nem fognak helyreállni ." Ismétlem: soha.

De tovább akartak bányászkodni, és még lejjebb akarták vinni a karsztvíz szintjét, de ehhez öt felső vezető kézjegyére lett volna szükség. Az ipari miniszter, Kapolyi László ezt személyesen produkálta, a másik három vezető azonban csak a helyettesével íratta alá: Medve László egészségügyi miniszter, Iványi Pál, a fővárosi tanács elnöke és Kovács Antal államtitkár, az országos vízügyi hivatal elnöke.

- A törvény szerint a hévízi tó üzemeltetőjének is alá kellett volna írnia a további vízszintcsökkentést. Pechemre akkor ez én voltam. De ezt nem tehettem meg. A legtöbben azt mondták, a parancsmegtagadás bátor cselekedet volt. Azonban nem így látom, az a véleményem, hogy csupán a köteleségemet teljesítettem. A Magyar Alumíniumipari Trösztnek a vezérigazgatója, Dózsa Lajos kettős, szovjet-magyar állampolgár volt, aki a tábornoki rangját nem a Magyar Néphadseregtől kapta. Neki kellett volna védenie a magyar érdekeket... Kapolyi és Dózsa persze mindent megtett a szovjet érdekek érvényesítésért.

Miért volt ez létkérdés a szovjet hadiipar számára? Nem a bauxit, hanem a titán, amit belőle nyertek. Ötmillió tonna titán-dioxid volt akkor azon a területen. A megértéshez következzék itt egy kis hadtörténelem: amikor a hatvanas években az U 2-es kémrepülőgépet lelőtték az oroszok, kifejlesztettek az amerikaiak egy másik kémrepülőgépet, az SR 71-es Blackbird-öt, amelyik 26 ezer méteres magasságon repült a hangsebesség több, mint háromszorosával. Ezt az óriási nyomást egyetlen fém bírta ki, a titán. Ezért 10 dollárt fizettek egy kiló titánért a londoni tőzsdén: rengeteget ért tehát a nálunk lévő bauxit, komoly orosz érdekek fűződtek a kitermeléséhez, és ennek az érdeknek álltak útjába a magyar környezetvédők.

Balogh azt mondja, ha akkor még Brezsnyev, Andropov vagy Csernyenko és nem Gorbacsov van uralmon, talán túl sem éli azt a lépést, mert az aláírás megtagadása után Dózsa azonnal Moszkvába repült, de Gorbacsov nem foglalkozott vele.

Az élethez szerencse is kell, jegyzi meg Balogh Zoltán. Aki felelősnek érezte magát a tóért, majd a fenyegető jövőért, és így ő lett a lelke az úgynevezett hévízi mozgalomnak. Az aláírás megtagadása után még sokáig komoly összecsapásokat élt át, de aztán mellé állt a vízügyi szakma. Győztek, aztán Kapolyit leváltották, de továbbra is megpróbált leszámolni ő is, Dózsa is Balogh Zoltánnal. Aztán felébredt a Magyar Tudományos Akadémia, több bizottságot szerveztek a katasztrófa megakadályozásáért, ezeknek Balogh Zoltán is tagja lett. A jelentéseknek köszönhetően a vízemeléseket az utolsó pillanatban, Németh Miklós miniszterelnökségének idején beszüntették.

- Három Balatonnak megfelelő mennyiségű kristálytiszta ivóvizet emeltek ki 1960 és 1990 között nem csupán a bauxit, hanem az eocén programmal is a föld mélyéről. Ahhoz, hogy az eredeti állapot megközelítőleg létrejöjjön, 50-60 év kell a szakemberek szerint. Tehát mivel 25 év telt még csak el, a sukorói beruházóknak, Lauder és Blum úrnak még 35 évet várniuk kell ahhoz, hogy annyi gyógyvízre és ivóvízre tegyenek szert, amennyire szükség volna egy ilyen megaberuházáshoz. De a 35 év is csak akkor érvényes, ha mindenki betartja az előírásokat, de ennek a valószínűsége nem túl nagy. Addig azonban lehetetlen egy ilyen megaberuházás kivitelezése, hiszen a karsztból lehetetlen ivóvizet tovább emelni, ugyanúgy a gyógyvíz mennyiségét sem tudják biztosítani anélkül, hogy tönkre ne tennék a többi területen lévő gyógyfürdőket, például a hévízi tavat. Miért nem jött létre létesítési tanulmány arról, mennyi ivóvízre lenne szüksége a sukorói megaparkba látogató ötmillió embernek egy év alatt? Honnan vennék a gyógyvizet? A legszigorúbban tilos erről a területről ezt elvonni. Hogyan merészelte Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként és Veres János pénzügyminiszterként ezt az egész történetet elindítani anélkül, hogy a szakembereket megkérdezték volna?

Ahogy annak idején az utolsó pillanatban sikerült megakadályozni a katasztrófát, úgy kellene most is, az utolsó pillanatban leporolni az akkori érveket. Az idő sürget - figyelmeztet minden érintettet Balogh Zoltán.