Állóképességünk

No de ez most messzire vezetne. Önmagában örömteli tény, ha jönnek a buszok (csak jönnének!), ráadásul időben teszik ezt, másrészt felférünk rá, s még ülőhelyet is kapunk. Duplán örömteli, ha ülésszomszédunk nem agresszív pokróc, hanem joviális, kedélyes ember, aki nem telepszik ránk, egészségügyi problémáit a teremtéstől kezdődően sorolva, valahogy mégis kellemesen telik vele az út.

Ám ilyesmi manapság már talán csak a tündérmesékben van. Ma annak is örülünk, ha ezt a tömegközlekedésnek nevezett izét különösebb bosszankodás és rossz szájíz nélkül tudjuk megúszni. Mert ez is ritka.

A fehérvári autóbusz-pályaudvar felújítása idejére a Palotai út másik oldalára helyezték az illetékesek a helyközi járatok megállóit, valamivel a helyiek utánra. Mivel kerékpárút szegélyezi a várakozásra megmaradt keskeny járdarészt, örömteli tény, ha nem kap telibe egy kerék. De az ideiglenes megállókat bizony egyetlen paddal, leülőhellyel sem sikerült ellátnia az illetékeseknek, noha nap, mint nap ácsorog itt kisbabás anyuka, hatalmas cekkereivel várakozó idős hölgy, a hőséget láthatóan éppen csak elviselni képes kisgyermek, várandós asszonyka, botos öregember. És néhány fán kívül árnyék gyakorlatilag nincs. Kizártnak tűnik, hogy ácsorgott itt valaha illetékes, buszra várva. A türelmünket a felújítások amúgy is bőven próbára teszik. De muszáj az állóképességünket is padlóra küldeni?