2012.10.27. 05:14
Újra bitófa a börtönben
Székesfehérvár - Bár a halálbüntetés visszaállításának szorgalmazói bizonyosan üdvözölnék ezt a változást, sietünk leszögezni: az akasztófa ma már csak kiállítási tárgy. A legsúlyosabb büntetés végrehajtásának eszköze valóban életeket oltott ki, s része annak a tárlatnak, amely Székesfehérváron látható.
A kötelet az elítélt nyakába tették, áthúzták a másik végét, megszorítva a kivégzendőn. Eközben alulról egy további ember az elítéltet a térde tájékán egy másik hurokkal húzta lefelé. A felül lévő ítéletvégrehajtó egy szisszentéssel jelzett az úgynevezett fogónak, s az akasztás folyamata kezdetét vette. Egy pisszentés az "emelj", két pisszenés az "engedj" vezényszót jelentette.
Rideg szavak ezek, de hozzátartoznak ahhoz a kiállításhoz, amely minap készült el a Közép-dunántúli Büntetés-végrehajtási Intézet székesfehérvári objektumában abból az alkalomból, hogy 110 éve adták át rendeltetésének az épületkomplexumot. A város tanácsa már 1884-ben elfogadta egy új törvényház és fogház építésének tervét, majd a ma látható épületet 1902. október 20-án, ünnepélyes külsőségek mellett avatták fel.
Az objektumban mindenféle felújítás után immár 110 éve őrzik a fogvatartottakat, a sóhajokat, a tragédiák emlékét, s talán még a szellemeket is...
A több, mint százéves jubileum alkalmából a börtön pincéjében minap kiállítás nyílt, ahol ott voltak az intézet korábbi parancsnokai is: közöttük az a vezető, aki bizony még végrehajtatta az utolsó halálos ítéletet (úgy tudjuk, 1984-ben) egy gyilkoson. Árnyjáték a múltban, hogy sajnos sokan végezték be sorsukat az ötvenes években, s az 1956-os szabadságharcot követően - ártatlanul - így.
Magyarországon egyébként 1988-ban akasztottak utoljára (természetesen szintén brutális emberölés elkövetőjét), aztán 1990-ben törölték el a halálbüntetés végrehajtását egy időre, vagy talán végleg: ezt ma még nem lehet megjósolni. Ám tény, hogy a legszigorúbb büntetés visszaállításának igénye azóta jelen van a társadalomban, sőt, időnként a politikai szóhasználatban is. (Orbán Viktor miniszterelnök utoljára a móri vérengzés után vetette fel a halálbüntetés visszaállításának lehetőségét, bár azóta ez elsősorban már csak a radikálisok célja maradt, és a fehérvári Tóth Tamásé, akinek a fiát a közelben gyilkolták meg.)
A fehérvári börtönben szervezett módon látogatható a tárlat, amely legfőképpen Borosné Szilas Gabriella bv. őrnagy kutatómunkáját dicséri. Ő kalauzolja a vendégeket, ő kutatott a levéltárakban. A falakon szembesülhetünk a középkori kínzóeszközökkel, láthatjuk a derest, a karóbahúzás rajzát, megnézhetjük, miként festett egy büntető-szoba, amit egyébként cellaként azonosíthatunk. Kézbe foghatjuk a kényszerítő eszközöket és a fegyvereket, amelyek között több olyan puska, géppisztoly is van, amiről azt hinnénk, csak az amerikai filmekben látható.
Talán a kiállítás legérdekesebb része az a bemutató, amely azokat a tárgyakat sorolja, amelyekkel tiltott eszközöket, tablettákat, kábítószert próbáltak meg a fehérvári börtönbe csempészni. Ezeket a fegyőrök elvették, eltették, s most mi is láthatjuk őket: a szappanba vagy papucstalpba csomagolt drogot, a gyárilag (!) lezárt, kábítószeres konzervet, vagy a klasszikus módszert, az üreges kenyeret. Még az is előforult, hogy az asztalifoci deszkájába rejtették az őrizetesek a mobiltelefont, amit aztán maguk az őrök vittek celláról cellára.
A börtön része az életünknek, része a városi létnek. Vagy azért, mert megjárjuk, vagy azért, mert abban bízunk, hogy azok járják meg, akik az életünkre, javainkra törnek.
