Gedó György, az olimpiai életjáradék "atyja"

Az ökölvívás "nagyköveteként" tett látogatást Székesfehérváron Gedó György, az 1972-es müncheni olimpia papírsúlyú bajnoka, aki a  szeretett sportágát népszerűsíti.
- Nem a bokszot, nem a bunyót, az ökölvívást propagálom immár 55 éve. Pont most egy hónapja kaptam meg az Évszázad Sportolója díjat, amit nagyon megkönnyeztem, hiszen a mi legendássá vált  aranycsapatunkból alig vagyunk már a sportágban. Csak emlékeztetőül mondom: én olimpiai bajnok lettem, amíg Orbán Laci és Kajdi Jancsi ezüst-, Botos Andris pedig bronzérmes lett Münchenben.

- Négy olimpiai részvétellel büszkélkedhet.

- Igen, még a mexikói volt az első, de a négyből csak egy sikerült. Valójában az 1976-os montreáli játékokra készültem, előtte az előolimpiát meg is nyertem. De számomra egy másik dátum is nagyon emlékezetes. Ugyanis hiába voltam már olimpiai bajnok, mert 1973-ban bilincsben vittek el szeretett klubomtól, a Vasastól a Honvédba, hogy kitöltsem a sorkatonai szolgálatot. Lényegében kettétörték a sportolói pályafutásomat. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy Montreálban nem tudtam megvédeni a címemet.

- Hol ismerkedett meg az ökölvívással?

- Békéscsabán, mert Újpestről oda költöztünk a szüleimmel. Édesanyám betegsége miatt az orvos tanácsolta a környezetváltást, másrészt pedig államosították édesapám műszerész műhelyét. Így a fővárosi otthonunk helyett egy vidéki istállóban, egy ló mellett ébredtem fel, de azonnal megszerettem a négylábúakat, s ez a mai napig így van. Szóval Csabán éltünk, s ott tévedtem be egy edzésre, ahol már az első napon felpróbáltam a kesztyűt, mire az egyik srác azonnal kihívott egy meccsre. Képzelheti, hogy néztem ki, ráadásul otthon is kaptam egy párat, mert verekedtem. Akkor megfogadtam, csak akkor húzok ismét kesztyűt, ha megtanultam az edzéseken az alapokat, s nyolc hónap múlva ez már így történt.

- Egy 1965-ös riportfilmben büszkén mondta, hogy ökölvívó, és olimpiai bajnok lesz.

- Akkor már visszaköltöztünk a fővárosba, én pedig a Pamut, aztán a Vasas ökölvívója lettem. Hajógyári hegesztőként nyilatkoztam akkor.

- Hatalmas tehetségnek kiáltották ki, már fiatalként is.
 
- Még csak tizennyolc voltam, amikor az akkor nagyon népszerű csapatbajnokságban minden ellenfelemet legyőztem a 48 kilós súlycsoportban. Így kerültem ki először Mexikóba, majd kétszer megszereztem az Európa-bajnoki címet.

 - Aztán jött München, amely emlékezetessé vált...

- Hát igen... Sorrendben thaiföldi, szovjet, angol és ausztrál ellenfeleim voltak, amíg a döntőben a dél-koreai Kim várt rám. Ám közben történt az a borzalmas terrorista támadás, amelyben az izraeli sportolók életüket vesztették. Ám nem volt mese, a játékoknak folytatódniuk kellett a tárgyalások alatt is. Kissé berezeltem, mert attól tartottam, hogy a ring alatt is elhelyeztek valami robbanószert a terroristák, de szerencsére nem így történt. Abban a tudatban léptem a kötelek közé, hogy nyernem kell, nyerni is akarok. Mert a támadás után, s ezt határozottan állítom, a mi mérkőzésünk volt az első döntő, amit aztán meg is nyertem. Jellemző, hogy maga a Nemzetközi Olimpiai Bizottság akkori elnöke, Avery Brundage akasztotta a nyakamba az érmet, amely a századik, s nem a százegyedik magyar arany volt...

 - Sikerei mellett az olimpiai életjáradék bevezetése is Gedó Györgynek köszönhető.

 - Az 1990-es években nagyon nehéz körülmények között élt a családom. Mert még 1994-ben egy balesetben súlyosan megsérültem, tolókocsiba kényszerültem, csak két bottal tudtam mászni, és sajnos a feleségem is elhunyt az alattomos betegségben, így egyedül neveltem két gyermekünket, de az például meg sem fordult a fejemben, hogy eladjam az olimpiai érmemet. Így jött el 1998, amikor a legenda szerint egy napon kimentem a Hősök terére, hogy cipőpucolóként megkeressem a kenyérre valót. Tényleg így történt, de a nagy elkeseredésemben csak a figyelemfelkeltés volt a célom. Bejött, azt követően az országgyűlésben megszavazták az olimpikonok életjáradékát. De nem vagyok szent, én is csak egy földönjáró ember vagyok.