Barokk est – nemes hagyományok jegyében

Az 55 éve alakult Liszt Ferenc Kamarazenekar a magyar zenekari kultúra egyik reprezentatív képviselőjéből, világhírű vonósegyüttesből mára – túlzás nélkül – intézménnyé vált. Az 1963-ban alakult zenekar tagsága az ezredforduló óta természetesen nagy részben lecserélődött: a legmarkánsabb változás minden bizonnyal a koncertmester személyét érintette, Rolla János helyett immár Tfirst Péter hegedűművész irányítja a művészi munkát. (A régi gárda tagjai közül ugyanakkor többen még mindig játszanak az együttesben, személyes jelenlétükkel biztosítva a hagyomány átadásának folytonosságát.)

A személycserék mellett ugyanakkor a zenei világ változásai is fontos döntések meghozatalára késztették a Liszt Ferenc Kamarazenekart. A barokk concerto-repertoárt például annak idején kis túlzással ők mutatták be Magyarországon, mintaszerű produkcióikat platina- és aranylemezekké vált felvételeik szerencsére megőrizték az utókornak.

Az 1970-es évektől folyamatosan erősödő historikus előadó mozgalom azonban pontosan ettől az „ütőkártyától” fosztott meg megannyi kiváló, nem korhű hangszereken játszó zenekart – a 17–18. század (sőt, lassanként a 19. század) zenéjét szinte teljesen a régizene-együttesek „birtokába” utalva át. A hétfői Filharmónia-koncert műsora ezzel a felfogással szállt eredményesen vitába: a programon Bach 3. (G-dúr) Brandenburgi versenye (BWV 1048), Boccherini D-dúr vonósötöse („Éjszakai őrjárat Madridban”), Grieg Holberg-szvitje (op. 40) és Händel Il delirio amoroso-kantátája (HWV 99) szerepelt, Miklósa Erika szólójával.

A legutóbb a 2008/2009-es idényben itt járt kamarazenekar természetesen mindig igyekezett beemelni interpretációiba a historikus felfogás egyes elemeit. Most sem volt ez másképpen: az első félidőben a muzsikusok végig állva játszottak, s a választékos artikuláció, az élénk tempóvételek bizonyos értelemben szintén „historizáló” felfogást tükröztek. Anélkül azonban, hogy a Liszt Ferenc Kamarazenekar védjegyévé vált pompás, nemes borokra emlékeztető hangzásképet és jellegzetes, a hangszeres virtuozitást egy komoly, kiérlelt és felelősségteljes koncepciónak alárendelő előadói stílusukat feladták volna. Magától értetődően mindez egy pillanatig sem ment az élettel teli muzsikálás rovására: felvillanyozó volt látni, hogy micsoda elánnal vetették bele magukat a muzsikusok Boccherini szenzációs hangutánzó effektusokkal megtűzdelt partitúrájának megszólaltatásába, s milyen mély érzelmeket tolmácsoltak Grieg mintegy barokk stílusgyakorlatnak számító, népszerű szvitjében.

S természetesen jó volt újra meghallgatni velük a 3. Brandenburgi versenyt, melyet a 17 tagú együttesből kivált 11 tagú kamaracsoport adott elő, fényesen igazolva a modern hangszeres előadások létjogosultságát – utóbbi kitételnek persze csak ilyen magas színvonalú interpretáció esetén van értelme. (A második tétel helyén álló remek csembaló-rögtönzés ezzel együtt továbbra sem győzött meg e megoldás optimális volta felől.) A második félidőben a kiváló fúvósjátékosokkal kiegészült zenekar és Miklósa Erika magas színvonalú előadásában Händel rendkívüli követelményeket támasztó kantátája a különleges mű élményével ajándékozta meg a színház nézőterét teljesen megtöltő közönséget, mely vastapssal mondott köszönetet a művészeknek a szép bérleti hangversenyért.