Útkeresésben az elveszett bárányka

A válasz pedig egyelőre annyi, hogy: ülsz merengő tekintettel, és az első kérdésen gondolkozol. Miszerint: most akkor tűzoltó leszel-e vagy katona, vagy vadakat terelő juhász? Leány legyen a talpán, aki nyolc olyan év után, amely látszólag teljessé tette (vagy inkább elfoglalttá), szárazföldön horgonyoz le. Miután minden egyes pillanata be volt osztva, és az olyan e világi dolgok, mint például a főzés, a takarítás vagy a munkába járás, nem szerepeltek „a dolgok, amelyeket meg kell oldani”-listán. Hová lett az, ami a megkülönbözteti őt? A misztérium, az élet, amit élt, és amit azokon a keveseken kívül senki más nem értett meg? Ami létjogosultsággal ruházta fel őt a saját, kishitű elméjének sötét időszakaiban? A munka, amely az élete volt, amely meg majd újraalkotta őt időről időre? Az, amitől ő számított a világban?

Ki lesz most ő? Létezik még egyáltalán? Pedig amikor hazajött, elhivatottan és bátran lépett a szárazföldre, félelmet nem ismerve és abban reménykedve, hogy miután több milliárdan teszik ugyanezt, és túlélik, hátha neki is menni fog. Hiszen egzotikus problémákat oldott meg immár fehér egyenruhában egy hajón – biztatja magát, aztán visszacsöppent a valóságba a percben, amikor a rossz oldalon próbál bejutni a szupermarketbe, ahol aztán a bőség zavarában szinte lefagyott a tonhalkonzerv-választék előtt.

– Á! Az elveszett bárányka! –mondta a szimpatikus pénztáros, aztán kijött a kassza mögül, és kedvesen elkísérte a kijárathoz, miután valószínűleg attól tartott, hogy mint a madarak, a bárányka is visszapattan a rosszul megválasztott kijárat üvegablakáról. Hónapok a tengeren, aztán hetek itthon – van pár velejárója. Könnyen lehet például, hogy felébredünk egyik reggel, és nem értjük, hogy élhettünk eddig egy teljes ars poeticát magában foglaló tengerésztetoválás nélkül. Lesz egy második családunk, miután végre megtaláltuk a fajtánk többi egyedét, akikről azt gondoltuk, nem léteznek. A tengeren úszó mi­nicivilizációnk szigorú szabályok szerint működik, kvázi monarchiaszerűen, ahol a királyunk a kapitány. A király pedig, mint a népmesékben, meghallgat és igazságot tesz, ha kell.

Tájékozódóképességet növesztünk a semmiből, azok után, hogy annyiszor próbáltuk megtalálni a Budai útról a Tescóhoz vezető kereszteződést, mindhiába. Bezzeg Sydney-ben, ha kell, mint a vadászkutyák, kiszagoljuk, merre van a kikötő, és idő előtt egy perccel már a hajóról nézzük, ahogy mögöttünk zárul a híd. Angolul élünk, álmodunk és lélegzünk, az emberi agy ugyanis lusta, az angol nyelv meg egyszerűbb, mint a magyar. Ó, és azok a románcok! Összetört szívek, soha el nem hagyott feleségek, eltéphetetlen érzelmi kötelékek, minden brazil szappanoperák anyja! Valódi drámaszakkör.

Csakhogy ennél a tündérmesénél is ott van az a bizonyos apró betűs rész. Az otthon töltött hetekben nem lehet megváltani a világot, még a saját kicsi világunkat sem. Az életünket, amelyről már nem is vagyunk biztosak, hogy egyáltalán létezik-e. Igen, az, amit évekkel ezelőtt bevágtunk a fagyasztóba, és most óvatosan próbáljuk kiolvasztani a mikró legalsó fokozatán. Vajon maradt még belőle valami? Vagy túl késő, és megromlott?

Az életünket, amelyben egyfolytában tologatunk valamit. „Majd a következő szerződés után kivizsgáltatom magam. Majd akkor elmegyek a nagybátyámhoz is. Frissítem a mélykómában lévő némettudásom. És megtanulok mandarinul. Négy hónappal több nem a világ! Majd ősszel elvégzem az életmentő tanfolyamot. Meg életmódot váltok (vagy inkább: szerzek egyet valahonnan). Lefaragom a hashájam. Lefutom a félmaratonit. Tetováltatok egy hatalmas horgonyt a vádlimra. Átúszom a Balatont. Lesz egy férjem/kutyám/lakásom. Felkeresem a terapeutám (az utóbbiak kivitelezése fordított sorrendben javallott). Persze csak ha nem hívnak vissza két héttel korábban a tengerre, mert akkor borul minden.” Hát így kezdünk el mind egy kicsit a levegőben lógni, mint a fa, amelynek kitépte a gyökereit a szélvihar.

Csakhogy az ember könnyen függővé válhat a tálcán nyújtott hivatástudattól. A valahová tartozás érzésétől. Meg az utazástól. És a repüléstől. És az izgalomtól. Minden egyes „ezt is túléltem” pillanattól, amelyből van bőven, ahogyan könnyekből is. És persze a pénztől. Egyszer állítólag minden véget ér, vagy így, vagy úgy. Úgyhogy most megyek, és beiratkozom a nyelviskolába. Aztán befejezzük a tetoválásom. Júliusban átúszom a Balatont. Felújítom a lakást. Aztán eldöntöm, tűzoldó leszek vagy katona. Vagy vadakat terelő juhász. (A bárányka már úgyis voltam.)

De mindenekelőtt kiviszem a kutyát.