Surinás Ferenc foglalkozása: remete a Csatka melletti Szentkúton

Emberünk azonban magának a Jóistennek dolgozik, akinél a heti 120 óra is bizony csak részmunkaidő. Ferenc kápolnaőr avagy remete, mégpedig a Csatka melletti Szentkúton. Szerda hajnalonta összeszedelőzködik Székesfehérváron, a Malom utcai otthonában, régi vágású, szíjas hátizsákjába egy hétre pakol és útnak indul. Az első két évben kerékpárral járt – hiszen csak 55 kilométer a remetelakig, ám az évek múlnak: egy ideje már inkább buszozik. Kivéve azon a szerdán, amikor kora reggel érte mentünk, hogy az utat Csatkáig együtt megtéve egyúttal közelebbről megismerhessük e rendkívüli foglalkozást és annak emberét.

Az övet becsatolva kezdetét vette az utazás

Ferenc az ország túlfelén, egy délkelet-alföldi falucskában, a Sebes-Körös mellett, a Hajdú-Bihar és Békés határvonalán fekvő Újirázon egy szegény családba született. A három testvért a szülők kezdettől önállóságra nevelték, így lett ő csőhálózat- és berendezésszerelő, bár szívesen továbbtanult volna. Fűtésszerelőként 10 évet „böcsülettel” dolgozott Gödöllőn, ahol munka mellett leérettségizett. Eközben Ferenc végtelenbe futó karrierútjához igazított kényelmes, 90-es tempóban, a türelmetleneket és a közveszélyeseket elengedve rákanyarodtunk a 81-es útra.

Tíz év csőszerelés után jelentkezett a Váci Egyházmegyébe, majd az egri szeminárium elvégzése és 1989-es felszentelése után hét és fél évet paposkodott, ám abból hatot már a rendszerváltozással visszatérő kapucinus rendben, ahová az akkori váci püspök egyévnyi általános papi szolgálat után engedte át. A kapucinus az mixta, azaz kevert rend, magyarázta, amelyben a szemlélődés és a tevékenység egyaránt helyet kap, különleges törekvése pedig a legszegényebbek támogatása. Ferenc későbbi távozásához vezető egyik legfőbb rendbéli nehézsége épp e törekvésből adódott, amelyet ő tán a különlegesnél is túlzóbban a magáévá tett. Az időközben a tartományfőnök egyik definítorává, tanácsadójává előlépett szerzetes szerette volna ugyanis a frissiben visszakapott, akkor még ürességtől kongó rendházak kapuit a szegények és a hajléktalanok előtt megnyitni. Hűvösebb fejjel visszatekintve már talán a Vértes Mórig futó sötét tömegét a kocsiból eltöprengve szemlélő őszülő remete sem gondolta úgy, hogy maradéktalanul jó ötlet lett volna Budán, a vár alatt, a Fő utca 32. műemléki épületegyüttesét, vagy a Mór közepén található, három évszázados kapucinus rendházat hajléktalanszállókká alakítani, ám 22 éve, amikor 1997 februárjában a szent pápa, II. János Pál nagyböjti felhívásában azzal fordult az egyházhoz, hogy fogadja be a hajléktalanokat, ő a helyzetet a kenyértörésig vitte. „Ha nem jöhetnek be ők ide, én megyek ki hozzájuk” – és így is tett.

A teológusi diploma mellé mentálhigiénés és szenvedélybetegeket segítő szakemberi végzettségeket is begyűjtő Ferenc Székesfehérváron helyezkedett el, szociális területen, ahol a 90-es évek végére lassan intézményesülő ellátórendszer minden képzett segítőt szívesen fogadott. Már talán meg sem lepődünk, hogy e területen is – hozzávetőleg – 10 évet töltött – mint korábban csőszerelőként, vagy papként, szerzetesként. Szellemi-lelki utántöltés hiányában, mihelyst a kiégés tünetei zavaróan sokasodni kezdtek, ismét, mint korábban annyiszor, hátrahagyott mindent – mint Bakonycsernyéről Súr irányában kihajtva mi is Fejér megyét.

„Az utak vége csend és béke”

– olvasta egybe a bakonyi dombhátakra bükksorokkal írott rejtjeles üzenetet a suhanó gondolat, miközben Ferenc gyakorlatias történetében a 2012-es lourdes-i utazásáig jutottunk. „Kegyelmi hely, szép környezet, jó levegő, betegeket gyógyító forrásvíz” – sorolta, miközben feltehetően ő volt millióból az egyetlen, aki ezekből arra következtetett: egy ilyen helyen akár élni is lehetne.

Ez júniusban volt, augusztusban pedig egy barátja Ferencet elhozta Csatkára, a többi pedig ment magától. A szentkúti kegyhelyről gondoskodó alapítvánnyal megegyezve kápolnaőrként állt a szent hely szolgálatába, ahová közben mi is megérkeztünk. A forrásvölgy melletti dombtetőre érve egy csapat őz fogadott minket, akiknek ugyan nem volt sürgős tovairamodni. Talán épp a remetét várták. Szerdán reggel 8 órakor épp csak levonultak az erdei útról, hogy a bokrok ágvégeit oldalvást rágcsálva fél szemmel kövessék utunk utolsó métereit. Aláereszkedve a völgybe, amely egyúttal a kegyhely szabadtéri temploma is, majd a túloldalon a kaptatón a remetelakig vezető lépcsőket megjárva ért föl végül szálláshelyére a csatkai remete, ez itt már az ő világa, innentől a szó is jobb, ha az övé.

„Amikor engem ide felfogadtak, megkértek, hogy jegyezzem föl azokat a csodás eseményeket, amelyeket nekem elmondanak. Hát, az elmúlt 5 évben körülbelül 50 rendkívüli esetről számoltak be. Ezek között olyan is van, hogy csak úgy eltűnt a daganat a szervezetből. Megvolt a műtét időpontja, de a beteg nagyon félt tőle, ezért a kórházba való befekvés előtti napon eljött ide imádkozni. Másnap fölvágták, és a daganat nem volt sehol. Több olyan személlyel is találkoztam, akik elmesélték: korábban vakok vagy látássérültek voltak. Két évvel ezelőtt egy hatvanéves férfi jött el hozzám, aki elmondta, jó 10 éve munkahelyi balesetben elveszítette látását. El volt keseredve, véget akart vetni az életének, aztán eljött Csatkára, megmosta a szemeit és imádkozott. Amint mesélte, először valami pattogásszerűt érzékelt a szemében, aztán kezdetben csak foltszerűen, majd rövid időn belül teljesen visszatért a látása.

Nagyon megy a találgatás, hogy mitől is történnek itt a gyógyulások. Sokak szerint a hit által gyógyulnak meg az emberek, na de itt régebben – talán hallott is róla – a forrás mögötti vízgyűjtőn áthajtották az állatokat, és olykor azok is meggyógyultak. Kérdés, hogy az állatnak van-e hite? Aztán előfordult olyan is, hogy egy kiránduló, aki mit sem tudott a kegyhelyről, csupán szomjúságból ivott a forrásvízből – de a krónikus gyomorbántalma így is megszűnt. Egyesek szerint a Szent György-vonalaknak van itt a mélyben, a forrás alatt egy találkozása, amelyek a vízre pozitív hatással vannak, a víz pedig átveszi az információt – ahogy a japán Emoto is írja.”

A látogatók kedvéért Ferenc odaállított egy padot a Szent György-vonalak feltételezett kereszteződése fölé, hogy – akárki akármit hisz is – ha kedve tartja, hát csak ücsörögjön rajta egy keveset. A pad körül, érdekes, mintha zsiborogna a föld a talp alatt, de ezt könnyű betudni az autókázásnak.

„Az utak vége csend és béke” – az az igazság, hogy a padra ereszkedve, onnan körbetekintve sem látni jobban: mi az pontosan, ami gyógyít, ha gyógyít – de az nyilvánvaló, hogy Csatka-Szentkút völgyének őstermészetes ölén semmi sincs, ami ne lehetne az.