Borsits László a közöttünk élő történelem

– Közel negyvenéves katonai pályafutás áll ön mögött.

– Igen, és végig a hazámat szolgáltam. Ez a Magyar Néphadsereg, majd a Magyar Honvédség kötelékében is ezt jelentette – kezdte visszaemlékezését a vezérezredes.

– A Néphadsereg utolsó, a Honvédség első vezérkari főnöke volt, miként emlékszik vissza az átmeneti időszakra?

– 1989. december elsejével neveztek ki vezérkari főnökké, ezt követte az az átmeneti időszak, amikor Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter vezetésével kidolgoztuk, hogy a régi hagyományoknak megfelelően változzon meg a Néphadsereg neve. Erről országgyűlési határozat született, melynek értelmében 1990. március 15-én Magyar Honvédség lett a név. Ezzel párhuzamosan, 1989. decemberétől szétvált a Honvédelmi Minisztérium, és létrejött a Magyar Néphadsereg, később a Magyar Honvédség Parancsnoksága.

– A vezérkarnál ez milyen feladatokkal járt?

– Zűrös időszak volt. Új szervezetet kellett létrehozni, a személyi állományt át kellett csoportosítani, kiválni a minisztériumból. Miközben a békés rendszerváltás időszakát éltük, s ebben a Néphadsereg átvezetését is biztosítani kellett. Eközben 1989. december közepétől a romániai forradalmi eseményekkel is foglalkoznunk kellett.. Szintén december közepén született egy országgyűlési határozat, miszerint 1990. február elejétől el kellett kezdenünk a szovjet csapatkivonás előkészületeit, a tárgyalásokat.

– A romániai forradalommal milyen feladataik voltak?

– Szorosan figyeltük a temesvári eseményeket, melyek december 13-tól Tőkés Lászlóval voltak kapcsolatosak. Mi elsősorban a Néphadsereg harckészültségét, keleti határaink őrzését biztosítottuk, de szoros kapcsolatban álltunk a román, és a szomszédos országok vezérkaraival. Közben átadtuk a román hadseregnek azokat az adatokat, amelyek a rádiófelderítés alapján a Securitate-ről a birtokunkba kerültek, hiszen a román hadsereg és titkosszolgálat viszonya hűvös volt. Lőszert ajánlottunk fel, de erre nem tartottak igényt, viszont Aradra és Temesvárra gyógyszer- és élelmiszer segélyt szállítottunk. December 29-én Horn Gyula külügyminiszterrel Bukarestbe utaztam, ahol tárgyaltunk az új román vezetéssel. Később, 1990. április 22-én Antall József, akkor még kijelölt miniszterelnök megbízásából ismét Bukarestbe utaztam, ahol Stanculescu honvédelmi miniszternek átadtam Antall József üzenetét, miszerint hogyan képzeli el országaink együttműködését.

– Horn Gyulával önnek volt egy másik, történelmi jelentőségű utazása is.

– 1990. március 9-én utaztunk ki Moszkvába, a szovjet csapatkivonás záró dokumentumainak a véglegesítésére, és aláírására. A delegációt Horn Gyula külügyminiszter, Somogyi Ferenc külügyi államtitkár, és személyem képviselte. Megfigyelőként három ellenzéki párt képviselői tartottak velünk: az SZDSZ-től Demszky Gábor, A FIDESZ-től Kósa Lajos, míg az MDF-től dr. Raffay Ernő. Még aznap este véglegesítettük a megállapodás tervezetet, a kivonási ütemtervet. Másnap a szovjet külügyminiszter, Eduard Sevarnadze és Horn Gyula aláírták a történelmi dokumentumot, mely szerint 1991. július 16-ig a szovjet csapatok Magyarországról kivonulnak. Mint katona, kavargott bennem a felszabadult érzés: megszűnt a szovjetektől való függőségünk.

Borsits László vezérezredesi egyenruhában. Fotó: Molnár Artúr

– Bécsről mi jut az eszébe?

– 1989-ben, és 1990-ben a Varsói Szerződés és a NATO között Bécsben zajlottak a haderő csökkentési tárgyalások. Ennek részeként 1990. január közepén, először és utoljára 35 európai vezérkari főnök, kiegészülve az amerikai és a kanadai vezérkari főnökkel, tárgyaltunk. Mindenki ismertette országa biztonságpolitikai kérdéseit. Én elmondtam a Németh Miklós miniszterelnök vezette kormány elgondolását: a Magyar Néphadsereg állományát 25-30 százalékban, a harckocsikat, a tüzérségi- és szállító eszközöket nagy mértékben kell csökkenteni. Ugyanakkor a találkozó nagy lehetőséget adott a kétoldalú tárgyalásokra. Pedig még merev záróvonalak voltak a két oldal között. De ismeretségek születtek, és különböző egyezmények voltak kialakulóban. Így az úgynevezett „Nyitott égbolt" együttműködés, amit a kanadai kollégámmal terjesztettünk elő, s amit később a románokkal is aláírtunk.

– A szovjet után pár évvel, az amerikai hadsereggel került kapcsolatba.

– Igen, ez 1995 november elsején kezdődött, amikor a daytoni egyezmény már megszületett a dél-szláv eseményekkel kapcsolatban. A HM helyettes államtitkára voltam, amikor megkeresett az amerikai nagykövetség első beosztottja: mit szólnánk, ha amerikai csapatok kerülnének hazánk területére? Pár nap múlva egy amerikai szemrevételező csoport érkezett, hogy megnézze a helyőrségeket, ahol az érkező amerikaiakat átmenetileg el lehetne helyezni, s végül Taszárt választották. A folyamat gyorsan lezajlott, 1996. januárjában már érkeztek a csapatok, a logisztikai emberek. Ugyanakkor szerveztük egy magyar műszaki kontingens kitelepülését Horvátországba, Okucaniba, s ezt januárban meg is kezdtük.

– A NATO-ba való integrálódás sikeresen zajlott?

– Úgy érzem, hogy igen. A tárgyalások már az 1990-es évek elején elkezdődtek, 1994-ben már békepartnerségi feladatokat hajtottunk végre. Majd a tény, hogy az első öbölháború idején egy 38 fős orvoscsoportunk is dolgozott Szaud-Arábiában, egyenes következménye volt a NATO-ba való felvételünknek.

– Mint helyettes államtitkár, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemmel is volt feladata.

– Eléggé rázós feladat volt. 1995-ben merült fel, hogy a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiát integráljuk a magyar oktatási rendszerbe, és kapja meg az egyetemi rangot. Két elv vitatkozott egymással: megmaradni szűk katonai körben, csak katonai képzéseket végrehajtani, vagy a nemzetközi trendnek megfelelően egyetemmé alakítsuk át. Az integrációt előkészítő munkacsoport vezetőjeként éles vitáink voltak Deák János vezérkari főnökkel, de 1996. szeptemberében elindult az oktatás a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen.

– Sorkatonaként kezdte, s vezérezredesi rangig jutott el. Miként összegzi pályafutását?

– A katonai középiskolát követően, a tiszti iskola előtt egy évig sorkatonai szolgálatot teljesítettünk. Összegzés? Minden területen az volt a legfontosabb feladat, hogy megtaláljuk azokat a kapcsolatokat a hivatásos- és sorállománnyal, melyekkel a csapatmunkában eredményesek lehettünk. Közben folyamatosan tanultunk, gyarapítottuk, és átadtuk a katonai ismereteket. Végezetül megjegyezném: harckocsizóként végeztem az iskolán, s ez a mai napig örök szerelem az életemben.

Pályakép

Az Általános Iskolát Fertőszentmiklóson és Székesfehérváron végezte el.

1958-ban a II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskolában, 1961-ben az Egyesített Tiszti Iskola, 1970-ben a ZMKA páncélos parancsnoki szakán, 1976-ban a moszkvai Vezérkari Akadémián végzett.

Különböző beosztásokban Tatán, Tapolcán, Székesfehérváron, Zalaegerszegen. Budapesten szolgált.

1989. 12.01-től 1991. 09.09-ig vezérkari főnök, 1994. 07. 18-tól 1997. 07. 01-ig helyettes államtitkár.