Hit, remény, erő a kommunizmus ellen

A csákberényi Kovács Miklós édesapja élve úszta meg a fizikai megtorlások időszakát, annak ellenére, hogy tevékeny részese volt azoknak a napoknak, amikor sárba tiporták a kommunisták a demokráciát.

Amikor Söréd felől haladunk Csákvár irányába, keresztül kell, hogy hajtsunk Csákberényen. A települést keményen megtépázta a magyar sors. A falu közepén, bal kéz felől Kovács Miklós portáján minden évben, március 15-én egy kifakult nemzeti lobogót cibál a szél. Amikor meglátogatom, megcsodáljuk mind a ketten. Olyan, mint a magyar történelem: foltos, tépett, szakadt, de még kitart.

Ha anyagában megfáradt is, szellemében erős.

Miklós édesapja, Kovács István most már mindörökké része lett a történelemnek. A leggyakrabban azt emlegetik fel róla, hogy nemzetgyűlési képviselőként is megmaradt igazi magyar parasztembernek. Az, hogy ez nem is olyan régen egyenlő lehetett egy halálos ítélettel, közöttünk kimondatlan igazság. Amikor a családi portához érek, én vagyok az, aki Miklóst a fertőzéstől féltve odébb integetem. Látom, hogy gondolt rám, mert az asztalon fényképek fogadnak. Az egyik közülük csupa komoly, barázdált arcú férfit mutat, közöttük feszít Kovács István, aki nemzetközi hírnevet szerzett, bár arra sosem vágyott. Az történt, hogy az 1947-es nemzetgyűlés költségvetési vitájában másfél órán át beszélt… Ám szavai nem a büdzsé bírálata miatt váltották ki a sajtó figyelmét, hanem azok a mondatok, amelyeket kisgazda párttársa, a koncepciós perbe hajszolt és a Szovjetunióba hurcolt vezető kisgazda, Kovács Béla földművelődési miniszter védelmében megfogalmazott.

„Én mindenki mellett elférek, aki a demokráciát akarja. Ha azonban nyíltan, vagy suttyomban ebben az országban van olyan irányzat is, amely nem demokráciát akarna esetleg, hanem szocializmust, vagy ebből kifejlődő kommunizmust, megbocsásson a világ nekem, akkor szűkre kell szabni ezt az amúgy is szűkre szabott magyar tért, mert a kommunista párttól lényegbeli, elvi különbség választ el bennünket. Mert mi soha nem leszünk kommunisták. A politikai irányt ebben az országban őfelsége a nép határozza meg és ő az egyetlen jogforrás…”

Bátor beszéd volt, ennek töredékéért is az életével fizethetett akkor és később bárki. Kovács István megúszta annyival, hogy rendőri felügyelet mellett segédmunkást csináltak belőle a gánti bauxitbányában. Aztán szinte természetes volt, hogy az ötvenhatos forradalom idején a járási nemzeti bizottság élére került. Szerencséjére a szabadságharc bukása után sem lett nagyobb baja, az ő esetében mérlegelték, hogy megakadályozta a vérontást, amire pedig a bányászok állítólag nagyon készültek. Idővel visszahúzódott a közélettől, a gazdálkodásra összpontosított, s 1964-es nyugdíjazásáig a termelőszövetkezet elnökeként dolgozott, mert lényegében a belépésnél feltételként szabták a személyét, ragaszkodtak hozzá a helyi gazdák. Életére – melynek során végig kitartott református hite és mély hazaszeretete mellett – 1980-ban bekövetkezett halála tett pontot. Vajon emlékeznek még Kovács Istvánra?

– Vegyes a tapasztalatom, hiszen nagyon sok tisztelője volt Székesfehérváron és az egész országban, de kivált a közvetlen térségben – mondja Kovács Miklós, miközben az újságcikkek, fényképek, korabeli dokumentumok fölé hajol. – Vegyes a kép, és most nem azért mondom ezt, mert nekem elvárásaim lennének ez ügyben. A Jóistennek hála, édesapám közvetlenül nem lett áldozata a kommunizmusnak, 80 éves korában hunyt el, negyven évvel ezelőtt. De a dokumentumokból is kiderül, hazánkban az elsők között hívta fel a figyelmet a kommunizmus térnyerésének veszélyeire 1947. február 7-én elmondott beszédével, amikor Kovács Béla védelmében parlamenti vizsgálóbizottság felállítását javasolta. A történelem ezt a kísérletét elsöpörte, hiszen február 25-én Kovács Bélát elhurcolták, de valahol a szikrát apám pattintotta ki, és ma már Kovács Béla letartóztatásának napja a kommunizmus áldozatainak az emléknapja.

Arról beszélgetünk, mennyire tud ennyi idő után méltó módon tisztelegni az utókor a kommunizmus áldozatainak emléke előtt.

– A ma emberének, főleg a fia­taloknak, nem biztos, hogy az van a figyelmük fókuszában, mi történt 1947-ben, de talán tudják, hogy tizenegyedik éve erről már meg lehet emlékezni egy februári napon. Ami nem ünnep, sokaknak közömbös, sokan sunnyognak, hiszen érintettek, mert a kommunizmus éveinek haszonélvezői ma is. Vidáman élhetik az életüket, talán még lelkiismeret-furdalásuk sincs. Azok a családok azonban, akik áldozatai lettek ennek a szörnyűségnek, nyilvánvalóan a helyén kezelik a visszaemlékezéseket, a kommunizmus áldozatainak emléknapját. A sorsokat. Ezért érzek kettősséget, szomorúságot és cinizmust. Cinizmust, amellyel azt mondják: „Na és?” Mert ugye ilyen is volt.

Törvény született a holokauszt tagadására, megtörténtét nem lehet kétségbe vonni, ám a kommunizmus rémtetteivel szemben ezt nap mint nap megteszik, sőt, támadják azokat, akik egyre újabb tényeket és gaztetteket tárnak fel.

– A politikában és a közéletben napi jelenség a kettős mérce, erre számtalan példa akad. Ez is ezek egyike. A kommunizmusnak százmilliónál is több áldozata volt. Furcsa, hogy vitatnak bizonyos történelmi tényeket, mert a múltat nem lehet megváltoztatni, legfeljebb letagadni lehet. Az lenne az áldásos, ha most már előbb-utóbb azok az emberek, akik szeretnék tudni, kik ők valójában, honnan jöttek, felkutatnák és odafigyelnének arra, miként alakult a szüleik, nagyszüleik, dédszüleik sorsa. Azt tapasztalom, mire valaki magasabb kort ér meg, egyre inkább visszatekint a régi dolgokra, a családot érintő történésekre.

Nemcsak Kovács Miklós édesapjának a sorsa fonódott egybe a magyar történelemmel. Egyik nagyapját sem ismerhette személyesen, hiszen egyikük Doberdónál halt meg, a másik Galíciából, a limanovai csatamezőről jött haza halálos sérüléssel, és itthon halt meg.

– Csekély az eredmény, amit én kitartással föl tudtam mutatni a közéletben, de amit igen, azt talán nekik is köszönhetem – mondja a csákberényi presbiter a szülői ház udvarán. Kezében meglebbenti a nemzeti lobogót a Vértes felől ébredő szél.