Élet, siker és a halál árnyéka

- Az embernek akármennyi gyereke is van, mind egyformán kedves. Tud különbséget tenni aranyérmek és aranyérmek között?

- Két legkedvesebb éremgyerekem létezik, de az egyik különösen kedves. Az, amikor 2006-ban Kolonics Györggyel felértünk a csúcsra, és Szegeden, a vb-n közel 40 ezer tomboló néző előtt győztünk. Korábban nem is álmodoztunk arról, hogy ilyen fölénnyel nyerünk, és ennyire kilógunk az 1000 méteres mezőnyből. Ez volt a legek legje. A másik szép emlék egy év múlva következett, az ötszázas versenyhez fűződik, amikor úgy tudtunk nyerni, hogy előző nap 1000 méteren címvédőként, esélyesként csak hetedikek lettünk. De mégis, a csalódás után úgy össze tudtuk kapni magunkat, hogy a gyengébbik számunkban győztünk, ez mentálisan jelentett sokat a számunkra.

- A kenuról úgy gondolják az emberek, hogy erősport. Segítsen megfejteni: a mentális, vagy a fizikai erőből kell sokkal több a győzelemhez?

- Összetett dolog ez, az említettek mellett még sok minden kell ahhoz, hogy valaki világversenyen a dobogóra állhasson. A fizikális felkészültség, a mentális hozzáállás, a lelki és fizikai alapozottság a fő dolgok, amelyek a siker elsődleges kulcsai a többi sok apró kiegészítő mellett.

- Miközben élte kenus életét, meglegyintette az elmúlás szele, társa, Kolonics György halálával. Nem gondolkozott el akkor, hogy szép az élet, nem töprengett el azon: ezek után akar még élsportolni?

- Sajnos ott voltam az esetnél, átéltem minden tragikus pillanatát. De az, hogy akár velem is megtörténhetett volna, soha fel sem merült bennem, és soha nem is aggódtam emiatt, nem éreztem a fenyegetettséget. Koló halálának okait magam sem értem, de tudomásul kell venni, mert vannak dolgok, tragédiák, amelyek kikerülhetetlenek.

- Mi, mik?

- Ilyen például a halál, a vég. Nyilvánvaló, hogy nem szabad kísérteni az ördögöt, de meg sem fordult a fejemben, hogy a mindennapos fizikai terhelések hatására én is így végezhettem volna. Hozzáteszem: a fizikai teher mindig nagy az élsportolóknál, de mindenkinek magának kell megéreznie, hogy hol a határ.

- Sejtik a fizikai terhelhetőség határait, Koló sejtette? Mert van egy vonal, amely átlépése után aligha van visszaút...

- Nehéz ezt megfogalmazni, vagy megérezni, hiszen nap mint nap ezt a határt kerülgetjük, súroljuk. Lehet, hogy meglepő, de én büszke vagyok arra, ha átlépem ezt a bizonyos határt, hogy íme, tessék, még ki tudtam hozni magamból valami pluszt. Nem tudhatom, meddig természetes ez, és meddig egészséges elmenni e téren? Amit mi érzünk, azt érezni, átélni kell, hallomásból megérteni nehéz. A piros zónával - a teljesítőképesség határa utáni területtel - barátságot kötöttünk, hiszen bizony nap mint nap találkozunk vele.

- Lépte már át úgy ezt a piros zónát, hogy azt érezte utána, na állj, itt kell abbahagyni...?

- Konkrét pillanatot nem tudok megnevezni, de Kolóval sokat beszélgettünk arról, Peking után abbahagyjuk, visszaveszünk a tempóból. Lazább, a versenysportot kissé a háttérbe szorító életmódot fogunk élni, mindketten benne vagyunk a korban, és tudtuk, a versenysport ma már nem egészséges dolog.

- Miért halnak meg fiatal élsportolók, lásd Koló, Ocskay Gábor. Normális dolog ez?

- Nem, egyáltalán nem! De tartok tőle, nem én vagyok a megfelelő személy, hogy választ adjak erre a kérdésre.

- Ön normális?

- Mi...?

- Abban az értelemben kérdezem, hogy a nagy tettet elérők nem mindennapi emberek, a nagy sikerhez egészségtelen megszállottság kell...

- Így már értem a kérdést. Kolót ezért igyekeztem rábeszélni arra, hogy Peking után álljunk meg, mert nem vagyunk egészen normálisak, de tudtam, törekedni kell arra, hogy az életvitelünk elfogadható legyen - az élet szempontjából. Az élsportoló napjai a nélkülözések sokasága, és 30 fölött túl nagy áldozat minden nap, minden verseny.

- Hogy indult Pekingbe, és hogy jött onnan vissza?

- Kimenni nagyon nehéz volt, rengeteg sodró érzés kavargott bennem, de a verseny izgalma bizonyos mértékben háttérbe szorította a bennem dúló érzelmeket. A kihívást nem az eredmény, hanem a magunkkal szemben megfogalmazott elvárások jelentették. Kiss Tamással valósággal beleőszültünk a rajt előtti napokba. Szörnyű volt felszállni a repülőre, végigjárni azt az utat, amit Kolóval egy évvel korábban megjártunk, és terveztük, mi lesz majd, amikor már az olimpiára jövünk. Nehéz volt, nagyon nehéz. De a hazaút sem volt könnyebb...

- Megfordult a fejében, hogy minden sportoló álmát, az olimpiai aranyat a halál, társa halála elvette öntől?

- Az élet hosszú távon igazságos. Kolóval tudtunk úgy örülni az ezüstnek, mintha arany lett volna, mert a második hely eléréséhez is különleges dolgot voltunk képesek véghez vinni. A célok számomra sohasem érmekben, hanem a verseny utáni érzésekben fogalmazódtak meg. Ha a jó érzés megvolt az eredménytól függetlenül, akkor minden rendben volt. Mint ezzel a bronzéremmel a pekingi olimpián, ami arannyal ért fel a számunkra. A korábbi, Kolóval nyert aranyakkal mindent elértem, és boldogabban fogom befejezni a pályafutásomat, mint néhányan, akiknek a zsebében ott lapul a valós olimpiai aranyérem.

- Meddig kenuzik még?

- Az idei évet megpróbálom úgy teljesíteni, hogy a versenyeken jelen leszek...

- Versenyzik, vagy csak jelen lesz...?

- Jelen leszek, és persze versenyezni fogok, de a tempó már kisebb a felkészülés során, mint korábban. És igyekszem az élet egyéb dolgai felé figyelni, a csapattársaimmal már építjük a jövőnket a sport mellett. De, ugye, ez teljesen normális...?