Kopiás Gabriella az egyik pillanatban énekel, a másikban fuvolázik, zongoránál ül, fest vagy éppen tanít

Hogyan került kapcsolatba a muzsikával és persze a fuvolával?

– A családban nem én vagyok egyedül ezzel. Nagynéném nagyon híres Éj királynője volt, a Scalában is énekelt. Édesanyám zongorista volt, és négyéves múltam, amikor elvitt a Hattyúk tavára. Az előadáson elbűvöltek és nagyon mélyen belém ivódtak a fuvolaszólók, így pár évvel később megfogalmazódott ben­nem: ezen a hangszeren szeretnék játszani. A családunk barátja volt Bán Sándor professzor, aki 103 évig élt, és mivel vak volt, egészen más érzékenységgel közelítette meg a hangszínek témáját. Azóta is hálás vagyok a sorsnak, hogy egy ilyen nagyságrendű ember hatott rám. Ez igaz Die­ter Flury professzorra is, aki a Bécsi Filharmonikusok szólófuvolistája. Amikor Bécsbe mentem tanulni a Zeneakadémiára, ő volt a mesterem, és ott is elbűvölt az a formátum, amit ő képviselt, ezért szerettem volna átvenni tőle azt a kisugárzást, ami azt jelezte, hogy egyszerűen rendben van önmagával. Az egészséges lélek varázsa ragadott magával akkor. Aztán megérkezett Lukács fiam, így már egyszerre több minőségben is helyt kellett állnom, és mindezt Bécsben. A császárváros eredeti építészete, kultúrája, esszenciája, a festmények, a múzeumok, a kiállítások nagysága és főleg utóbbiak magas hőfoka volt az, ami vonzott, és ami ott is tartott éveken át. 

Korábbi nyilatkozataiból kiderül, hogy szinte szerelmes Ausztria fővárosába. Miért hagyta ott mégis?

– Húsz évig éltem ott, és nagyon sok barátot és lehetőséget kaptam, amiért hálával tartozom, de mégis azt kell mondjam, ez a Bécs már nem teljesen az a város, ami a 20. század elején vagy akár a kiérkezésemkor volt. Emellett azt akartam, hogy a kint született fiam mártózzon meg a magyar kultúra kincseiben. Azt szerettem volna, hogy ismerje meg azt a néplelket közelről, amit csak itt lehet. A magyarságba leginkább kívülről lehet beleszeretni. Egy idegen közegben élve nagyon feltűnő, hogy mennyi kurázsi, temperamentum, spiritusz és humor van bennünk. Arra vágytam, hogy a fiam is megtapasztalja és megértse ezeket. Ő 14 éves volt, amikor visszaköltöztünk, és jelenleg a Táncművészeti Egyetemen tanul, ahol most fog érettségizni. Lukács, vagy ahogy a fiatalok ismerik, Lil Moustacheboy a magyar miliőben nagyon könnyen megtalálta a helyét, sőt a mai napig lubickol benne. 

A fuvola mellé hogyan jött az ének, és főleg miként csatlakozott ezekhez a festészet vagy éppen a virágok szeretete, és hogyan a tanítás?

– Kitanultam a fuvolát, és amikor másodszorra diplomáztam, addigra már rendkívül sterilek és hibátlanok lettünk a társaimmal. Kicsit úgy éreztük, hogy hideg lett körülöttünk a maximalizmus miatt, aztán egy jazzkoncerten láttam egy afrikai ütőst, akinek látni lehetett az arcán a zenéért való rajongást. Akkor és ott úgy éreztem, hogy nekem erre kell továbbmennem, erre a lelkesedésre van szükségem újra. Így kezdtem el énekelni és máshogy látni a világot. Talán a korral is változik az ember, de a lényeg, hogy fontos lett az, hogy már nemcsak kifelé, a közönség felé akar élni az ember, hanem egy kicsit befelé is. Így jött be az életembe a festészet, ami nagy segítség, ha szeretnék egy kicsit lenyugodni, megújulni, vagy éppen önmagamban feldolgozni az eseményeket. Ebben hatalmas erő lakozik, de abban is, hogy a tudást át kell adni, így jött a tanítás. Jelenleg Bodajkon a Hangszíntérben, Lovasberényben a református iskolában vagyok oktató. Természetesen a fuvola a főtárgy, de ha valaki megkeres, akkor rajzot, éneket és németet is szívesen tanítok. De közben én magam is tanulok, méghozzá franciául. Ha ezen a nyelven beszélhetek, az már szinte olyan, mintha zenélnék. Maga a nyelv eleve nem ismeretlen előttem, hiszen sok francia sanzont énekeltem már eredeti nyelven. 

Ez a reneszánsz jellegű, több irányba indulás mennyire jellemző a tanítványai körében, és hogyan lehet a kisülések érzékelését továbbadni?

– Nagyon meglepett, hogy a mai gyerekek mennyire sok­oldalúan tehetségesek. Hamar lehet akár külszíni fejtéssel is aranyrögöket találni. Van, aki nemcsak a zenében jó, hanem csodálatosan is rajzol, és közben olyan hajlékony, hogy fellöki a lábát a fülei mellé. Ugyanakkor összeszorul a szívem, mert a napi 5-8 dolgozat miatt elvesznek azok az energiáik, amelyek ahhoz kellenek, hogy észrevegyék, a világ sokszínű és érdekes. Szükség van rá, hogy megismerjenek más területeket, hiszen az azok határán kialakuló elektromos kisüléseknek köszönhetően jönnek az ötletek, a hasonlatok, a poénok, a felismerések. Az átadással kapcsolatban csak annyit mondanék, hogy van hat aranyozott szó a frissen felújított Zeneakadémia nagytermének plafonján. Ez a hat szó a poé­zis, a szépség, az összhang, a dallam, a ritmus és a fantázia. Ezeket a szavakat újra le szeretném porolni, hogy beépítsem a horizontjukba. De ilyen szó a katarzis, az inspiráció vagy a kifinomultság is. A szépséget magunkba kell tudnunk inni, mert hiszem, hogy lélekgyógyító hatása is van. A szépségről Kazinczy Ferenc azt mondta, idézem: „Ha valahol a Jó gyökeret vert, ott mindig a Szép készítette az utat.”