Lomtalanítás: egyiknek szemét, a másiknak kincs

Kicsi gyerek babrál a babakocsiban a hatalmas szeméthalom mellett. Szülei pár méterre tőle keresik azt, ami még használható. Azt, amiből pluszpénzt lehet kihozni, s ami másnak már nem kell. Ilyen ez: ami az egyiknek szemét, a másiknak kincs. A lomis cigányok jelensége évtizedek óta változatlan része annak a körforgásnak, melyet a fogyasztói társadalom hozott magával. Merthogy a kidobott holmik, melyeket a pincék mélyéről, lakások félreeső zugából hoznak elő évről évre az emberek – mert már nem kell, mert van új –, a lomizóknak köszönhetően kerül vissza, így vagy úgy, a rendszerbe.

A lomtalanítás társadalmi rituáléját szervezettnek tűnő csoportok ügyelik minden esztendőben – a sarok, utcaszeglet, ahová kikerül a szék, mindenki számára egyértelmű jel: a területet „fogja” már valaki. Ami szemét idekerül, „azé”, aki lefoglalta. Van, aki már éjjel a kocsiban alszik, hogy a helyet magáénak tudhassa, de általában hajnalban ülnek ki az asszonyok a meghatározott helyekre, egyedül vagy párban várják a lakosság megunt maradékát. S ahogy világosodik, ahogy érkeznek a konténerek, s gyűlik a sok lom, úgy jönnek elő furgonjaikkal, kombijaikkal és utánfutóikkal a férfiak. Jönnek, s már messziről, ránézésre tudják, mi az érték, mi az, amiből még „összeg” faragható. Majd pakolják, s viszik. Hogy hová, hogyan és miért, arról már keveseknek van fogalma.

– Abból, hogy mi itt vagyunk, mindenkinek van előnye – magyarázza az asszony az egyik fehérvári utcasarkon. Meleg kabátját össze-, vastag, bélelt csizmáját széke alá húzza közben. Persze, hiszen már órák óta vigyázza az értékes szegletet. – Mindenki találhat itt valamit, nem csak mi. Például tegnap jött egy kis fiatal házaspár, és amikor meglátták a DVD-ket, úgy megörültek neki! Mintha nem is tudom, mit találtak volna…

A cigány asszony és a párja vashulladékot keres, kéri, ha van ilyen a pincében, hozzam fel nekik. Örülnek mindennek, amit aztán vihetnek a MÉH-telepre. Merthogy, mesélik, szétszedik a lomokat és a vasat viszik csak. Radiátoroknak, rossz akkumulátoroknak és csapoknak örülnek nagyon. De vannak csapatok, amelyek egész más területre specializálódtak: – Mindenki mást gyűjt! Vannak, akik a könyveket viszik, aztán eladják a bolhapiacon vagy otthon. Mások a fát keresik. Ha megvan télire a tüzelő, legalább annak az árát meg tudják spórolni! Aztán meg vannak, akik a jó állapotú bútort nézik. Azt is viszik a piacra! – mesélik egymás szavába vágva, mintha örülnének, hogy végre van, akinek elmondhatják, miért is vannak ők itt minden évben. Aztán persze szó szót követ, a meséből valóság lesz, és kirajzolódik a kép: munka melletti pluszpénz ez nekik. Már amikor van ugye, hiszen télen nincs lomtalanítás. Akkor „csak dolgoznak”. – Amikor ráérünk, akkor csináljuk ezt – mutat körbe a férfi. Mégis, szétnézve, nehéz értéket találni a sok leharcolt holmi között: törött, fél évszázados kanapék, műanyag vödrök, valószínűleg rég nem működő hűtőláda, mikrosütő, lyukas szivacsok. Az emberek azért igyekeznek úgy kitenni a szemetet, hogy amit még használhatónak értékelnek, hamar láthatóvá váljon: gondosan kihelyezett, alig használt pár cipő, felakasztott kabát, bőrönd, táska, komód – valaki megunt tárgyai, amelyet jó eséllyel láthatunk még viszont egy bolhapiacon, internetes felületen. Kemény meló ez azért, valljuk be! – Van olyan nap, amikor nem keresel ötszáz forintot se… Máskor meg megkereshetsz 20-30 ezer forintot is – világít rá a sokesélyes történetre a pár, akikhez azóta érkeztek a többiek is. Szívesen mesél mindenki, de nevüket nem adják: „Itt minket mindenki ismer!” alapon.

Kiderül közben, nem úgy van ám, ahogy azt sokan gondolják. Nincs itt valójában szervezett összefogás, hogy „felosztják a várost” egymás közt a lomizók. Nem, ez bizony minden évben éjjeli, hajnali „hadművelet”. – Nem osztjuk fel, aki előbb odaér, azé. Vannak vidékiek és fehérváriak, és bizony sokszor előfordulnak viták – vallja be a férfi. – Most is volt egy, foglaltam a helyet és jött egy másik csapat, el akart vinni valamit, ami megtetszett neki. Mondtam, hogy ne haragudjál már, de itt vagyok hajnal óta! Nem úgy van az! Mi azért tiszteletben tartjuk egymást, aki hamarabb ott van, azé a lehetőség.