Molnár Dezsőné Csirke Erzsébet megőrizte és gondozza Áron Nagy Lajos festőművész hagyatékát

Mit csinál egy hagyatékkezelő, s miért? Ennek jártunk utána, első kézből. Molnár Dezsőnével beszélgettünk.

– Ő egy nagyszerű ember volt. Egy igaz ember, nem mutatott többet, mint ami a lelke mélyén volt, a kezében volt, mint amit a művészete diktált – mutatta be Erzsébet Áron Nagy Lajost.

A mester hosszú időn át tanított rajzot a Gépipari Technikumban. – Az a hír járta róla, hogy annyira szerették a gyerekek, hogy még azok is elkísérték a buszmegállóba, akik nem is utaztak autóbusszal – folytatta a jellemzést érzékletesen Erzsébet.

Ám mi ennél a pontnál térjünk át egy kicsit őrá!

– Volt egy dolog, ami a munkásságom alatt sokszor eszembe jutott – mesélte Erzsébet, aki egy piciny tanyán, Kishárságyon gyerekeskedett. – Amikor 1945-ben elvégeztem a polgári iskolát Kaposváron, háborús esztendő volt, ballagásról szó nem lehetett, de a magyartanárunk tartott nekünk egy búcsúbeszédet – emlékezett. „Nagy értékek hordozói vagytok, egy nemzet léte függ

tőletek!” – idézte föl a tanár szavait.

Aztán, pécsi főiskolai évek után, ahol magyar és ének-­zene szakos tanárként végzett, 1952-ben Fehérvárra került. Az ötvenes évek végén egy tantestületben találkozott és barátkozott össze Áron Nagy Lajosnéval, Máriával. Baráti kapcsolat alakult ki közöttük.

S ezzel mi is visszatérünk a festőművészhez.

– Engem megszólítottak az ő képei – mondta Erzsébet. – Átéltem, ahogyan egyik stílusból a másikba átlépett, ahogyan változtak a rá jellemző színek, formák… – tette hozzá.

Áron Nagy Lajos 1987-ben hunyt el. Mária, a felesége szinte teljesen egyedül maradt. Ám Erzsébettel való barátságuk kiállta az idők próbáját.

– Mária sokat kesergett azon, hogy a férje halála után a szakma nem nagyon jelentkezett, nem érezte, hogy igazán ápolnák az emlékét. Amikor halálának 10. évfordulója közelgett, mondtam: én megpróbálom megszervezni a tízéves jubileumot! – elevenítette föl.

Az özvegy kicsit hitetlenkedett, aztán mégis belevágtak.

– Nagyszerű listája volt arról, hogy kik vásároltak képet, így összegyűjtöttünk egy képsort, amelyből 1997-ben kiállítás született a Szent István Művelődési Házban – mesélte Erzsébet, aki talán ekkor vált, ha nem is hivatalosan, Áron Nagy Lajos hagyatékának kezelőjévé. Utóbb Mária egy közjegyző előtt hitelesített dokumentummal is felhatalmazta.

Két album is megjelent ekkoriban, egyik az 1997-es kiállítás anyagát őrizte, a másik vázlatokat. Utóbbi anyagából született grafikai tárlat anno a Vörösmarty Társaságnál.

Erzsébet újabb nagy vállalása Áron Nagy Lajos 100. születésnapjának megünneplése volt, 2013-ban. Ekkor már 12 éve elment Mária is.

– Nem ambicionált engem senki, de úgy éreztem, illene valahogy megünnepelni! – fogalmazott.

Erzsébet megint a nyakába vette a várost, nemcsak anyagi forrást, de sok-sok szakértelmet is szerzett, kapott. A lánya pedig egy jó ötlettel rukkolt elő a centenáriumi album tematikájára nézvést:

– A nyomdászok úgy szokták egymást megajándékozni, hogy a munkájukról összegyűjtik a kollégák véleményét – mondta neki.

Így lett aztán, hogy a tanítványai, munkatársai, barátai írtak Áron Nagy Lajosról a kiváló reprodukciók mellé. Az album persze nem magában állt, a Vörösmarty Színházban grafikáiból, a Szent István Király Múzeumban festményeiből nyílt ünnepi tárlat, hatalmas érdeklődés mellett.

– Sok helyen ott volt a kezem a városban ’52 óta – összegzett Erzsébet. – Soha semmit nem azért csináltam, hogy majd mi jár érte. Ez a kitüntetés egy kicsikét föl is zaklatott engem, hogy ennyi év után, amikor az ilyen idős embereket kezdik elfelejteni, nekem most egy ilyen kitüntetést adtak… Kishárságyról, ahol egy osztatlan, hatosztályos népiskolába jártam, abból a kicsi Somogy megyei településről a Királyok Városába eljutni, és ilyen kitüntetést kapni, ez lélek­emelő számomra…