Párkányi Ferenc tapasztalatból mondja: a betegség nagy úr

Általános orvosi diplomáját 1964-ben szerezte meg, ráadásul summa cum laude minősítéssel. Korán megérett önben az elhatározás az orvosi pályát illetően?

– Már a középiskolát is tudatosan, ez alapján választottam. Jó körzeti orvosunk volt, ő motivált a választásban. Talán neki köszönhetem az életemet is. Kilencéves voltam ugyanis, amikor 1949-ben olyan injekciót szerzett a lebenyes tüdőgyulladásomra, amely segített átlendíteni a krízisen. Az utolsó időszakban 41,6 fokos lázzal küzdöttem. A háziorvosom segítségével azonban másnapra lement a lázam, én pedig szép lassan felépültem. A példája, az, hogy mindenképpen segíteni akart, nagyon tetszett.

Mindvégig háziorvosnak készült?

– Több elképzelésem is volt, egy ideig a sebészet is csábított. Aztán végül a belgyógyászaton kötöttem ki 1964-ben, rögtön az egyetem befejezése utáni első munkahelyként, a székesfehérvári kórházban. Itt nyolc éven át dolgoztam. Amikor 1972-ben megszületett a negyedik gyermekünk, úgy éreztem, megterhelő a sok munka, a sok ügyelet. Volt, hogy szombat reggel bementem, de csak hétfő délután mentem haza. Ezért döntöttem a munkahelyváltás mellett; és bár a munka nem volt kevesebb a körzetben, mégis szabadabb időbeosztással dolgozhattam.

Ez a körzet 1972 októberétől a 3. számú felnőttkörzetet jelentette, 46 éven át, egészen a tavalyi nyugdíjazásig.

– Nos, nem volt nagy tülekedés a praxis átvételéért. Míg a 2000-es években egy állásra akár négy jelentkező is volt, addig mára a helyzet megfordult: most már négy munkahelyre egy jelentkező sincs. Sokakat vonz a külföldre menetel, ráadásul a „laikusok” is tudják, látják, hogy az orvosi szakma elég sok elköteleződéssel jár.

Az együttérzés, valamint a megértő- és segítőkészség is elengedhetetlen, mindkét fél részéről

Ön pedig végül nemcsak az orvosi szakma, de Székesfehérvár mellett is elköteleződött.

– Pápán születtem, majd a szüleim Érdre költöztek, ott történt meg velem a gyermekkori krízis is. Amikor végeztem a tanulmányaimmal, Budapesten nem tudták biztosítani, hogy belgyógyászként helyezkedjem el. Mivel ragaszkodtam ehhez a szakirányhoz, Székesfehérvárra kerültem, ez volt a biztos pont. Előbb szolgálati szobában, majd szövetkezeti lakásban éltem itt. Külön érdekesség, hogy Horváth Lajos, a Videoton tiszteletbeli főorvosa is a falszomszédom volt.

Talán több évtizednyi tapasztalat után kijelenthető: nem bánta meg, hogy így alakult az élete.

– Székesfehérvár nagy múltú város, és szakmailag tulajdonképpen már kezdetben is vonzó volt. Ráadásul Komáromi főorvos személyében nagyon jó főnököt tudhattam magamnak mind szakmailag, mind emberileg. A gyermekeim már itt nőttek fel, ötből hárman maradtak is a városban, de orvos egyikük sem akart lenni. Ezt azért megértettem, hiszen sokszor csak fényképről láttak. A tizenöt unokánk közül egy azért gyógyszerészként végzett, hárman az orvosi egyetemen tanulnak. Mellettük egy dédunokával is büszkélkedhetünk, ő most féléves.

A családja hogyan élte meg, hogy sokat kellett dolgoznia?

– Előfordult, hogy mellékesként ügyeletet vállaltam, de ezt is értük tettem: el kellett tartani a családot. Volt, hogy a lányom egyszer elém állt azzal a kérdéssel, hova megyek vasárnap, hiszen most voltam ügyeletes. Ő például ezért sem lett orvos. A kezdetekben ráadásul az ügyelet után nem volt szabadnap: a „rendes” munkanap után jött az ügyelet, ledolgoztam a következő napot is, aztán mehettem haza. Volt olyan kolléga, aki hajnali 2-kor betegellátás közben elsírta magát, hogy ez így nagyon nehéz.

Háziorvosként érzelmileg távol tudta tartani magát a betegeitől?

– Nem. Ez a hivatás nagyon megterheli az embert. Sokszor a beteggel együtt szurkolunk, érezzük a felelősséget, azon gondolkodunk, mit lehetne még tennünk, hogy tényleg segíteni tudjunk. Pedig sajnos jól tudjuk, hogy a betegség nagy úr, nem mindenkit lehet meggyógyítani. Ilyenkor az ember úgy érzi, mindent megtett – és mégsem sikerült. De tovább kell lépni.

Stílszerű szóhasználattal élve: van annak valamiféle receptje, mitől lesz jó egy háziorvos?

– Az biztos, hogy szeretni kell a szakmát, és figyelni a betegekre. Az együttérzés, valamint a megértő- és segítőkészség is elengedhetetlen, mindkét fél részéről. Úgy vélem, a háziorvosnak is igyekeznie kell, hogy ne okozzon sok kellemetlenséget a páciensnek. Én például mindig ügyeltem rá, hogy egy betegem se hagyja el „dolgavégezetlenül” a rendelőt.

A közvélekedésben olykor-­olykor az a kritika éri a háziorvosokat, hogy a betegek egy részét feleslegesen küldik el a sürgősségire vagy az adott kórházi szakosztályra. Mit gondol erről?

– Figyelnünk kell a hozzánk érkezőkre, hiszen előfordul, hogy az egyszerű panaszok mögött komoly bajok húzódnak, és az is, hogy a súlyosan előadott fájdalmak mögött kis problémák állnak. Ezt sokszor nehéz elbírálnunk, így inkább a biztonságra törekszünk: ha gyanúsak az intő jelek, beutalót adunk. Mindezt az is indokolja, hogy a vizsgálati lehetőségeink korlátozottak, nincsen gyors laborunk vagy megfelelő műszereink. Előbb-utóbb egy derékfájással küzdő embert is reumatológushoz kell küldenünk, hiszen a fájdalomcsillapítás csak tüneti kezelés. És bár sokszor átkozza magát az ember, mindig rájön, miért választotta ezt a hivatást: a háziorvos egy beteg sorsát hosszú éveken, esetleg évtizedeken át tudja figyelni, és meglehet, bizonyos kényes helyzetekben az ő beavatkozása hozott olyan fordulatot, amellyel a beteg egészségét szolgálta.

Munkáját, teljesítményét több alkalommal is elismerték. Azt hiszem, ez jó visszajelzés.

– A Felsőoktatási Tanulmányi Érdemérmet a jó tanulmányi eredményem miatt kaptam: 54 vizsgából 49-et jeles minősítéssel végeztem. Az érmet a feleségem is megkapta mint gyógyszerész. Ezt később egy jóleső városi díj, a Kiváló Munkáért elismerés követte, majd legutóbb decemberben a polgármesteri elismerő emlékérem. Ez utóbbihoz a közéleti munkásságom is hozzájárult: 1990-től 12 éven át voltam önkormányzati képviselő, illetve az egészségügyi és a szociális bizottság tagja. A kezdeti igen nehéz időszak volt. Mivel a nagyvállalatok összeomlottak, nagy terhek szakadtak a szociális ellátásra – de szerencsére sikerült fellendíteni az ipart Balsay István polgármester vezetése mellett. Így a nyomás megszűnt; aki munkát s ezáltal jövedelmet szerzett, azt nem kellett szociálisan támogatni. Úgy érzem, ez egy javuló tendencia, remélem, a jövő csak még pozitívabb változásokat hoz.