Tízévnyi szerelmi levelezés hozta Fehérvárra a szibériai Kovács Ljudmilát

Novoszibirszk csaknem másfél milliós nagyváros Szibériában, csak a két metropolis, Moszkva és Szentpétervár körözi le népességszámban Oroszország városai közül.

- Ott születtem és ott éltem húsz évig. 1972-ben feleségként hoztak ide engem - mesélte Kovács Ljudmila, akivel a Malom utcai Táncház udvarának egyik padján beszélgettünk. Az asszony hűséges székesfehérvári, sosem élt másik városban Magyarországon.

Az archív fotók Ljudmiláról készültek még Szibériában, Novoszibirszkben.
A portrén alig húsz-esztendős

Történetünk a hatvanas években kezdődik. Abban az időben nagyon nagy divat volt a levelezés. Egyszercsak a kis Ljudmila is ceruzát ragadott, a térkép fölött keresett magának egy távoli országot, s néhány számára kiejthetetlen, egzotikus nevű városkát. Olyanokat talált, mint Székesfehérvár vagy éppen Hódmezővásárhely...

A Fehérvárra küldött levél borítékjára csupán ennyit vésett fel cirill betűkkel: Magyarország, Székesfehérvár, bármelyik fiúnak. Semmi mást.

Akárhogy is, de a levél célba talált, hiszen kisvártatva egy vele csaknem teljesen egyidős, harmadikos fiútól kapott választ, aki éppen akkoriban kezdett el oroszul tanulni. A fiú egyik tanára úgy gondolta, biztosan jól szolgálja majd János nyelvtanulását az orosz kislánnyal folytatott levelezés. Ez jobban bevált, mint tervezték.

A szülőháza előtt áll egykori férjével, Kovács Jánossal

- Mi a leendő férjemmel onnantól kezdve egészen kilenc esztendeig folyamatosan leveleztünk. 1971-ben eljött hozzám, egyedi turistaként érkezett Novoszibirszkbe, de mindössze egy négy-órás találkozóra volt lehetőségünk - emlékezett vissza a régi történetre Ljudmila, miközben már javában készülődtek a szibériai táncosok, s hangoltak a zenészek a Táncházban.

Ljudmila ezen a találkozón az idő rövidsége ellenére is nagy hatást gyakorolhatott a Jánosra, hiszen utána már szerelmes levelek zúdultak rá a messzi Magyarországról. Egy év múlva aztán újra találkoztak, akkor már az édesapjával együtt utazott leendő férje Szibériába. Még ott, Novoszibirszkben összeházasodtak a fiatalok.

Ljudmila napra pontosan emlékszik, hogy 1972. június 30-án lépte át Magyarország határát, s ma már több mint negyvenöt éve annak, hogy itt, Székesfehérváron él.

- Van egy lányom, egy húsz- és egy tizenhét éves unokám. Egyedül vagyok most már - engedett belesnünk kicsit az élete folyásába Ljudmila.

- Sokáig dolgoztam egy Fő utcai bank pénztárában, nagyon sokan ismernek engem onnan. Voltam a ruszin és a szerb kisebbségben is. Másodállásban dolgoztam a Vörösmarty Színház színészbüféjében is - folytatta tovább. Ljudmila édesanyja orosz, édesapja ukrán.

A gyerekkori képen - úgy emlékezik - talán öt- vagy hatéves lehet

- Az öcsém Oroszországban, Japán közelében él, ő tengerészként szolgál. A húgom Ukrajnában van az édesanyámmal Lembergben. Három éve már, amióta háború dúl arrafelé, nem voltam náluk. Azonban most nagyon könnyű már a kapcsolattartás, itt van az internet, a
Skype. Mielőtt elindultam ide a Táncházba, előtte is éppen az édesanyámmal beszélgettem telefonon.

Ljudmila a Belvárosban él, aktív, nyugdíj mellett is dolgozik. Az csak a véletlen szerencsén múlott, hogy tudomást szerzett róla, szülővárosa táncosai is fellépnek a Királyi Napok Nemzetközi Néptáncfesztiválon.

- Egy barátnőm hívott föl ma napközben, hogy novoszibirszki néptáncosok ropják a Belvárosban, csak két házzal onnét, ahol lakom. Tudok-e róla? - kérdezte. Rohantam, de mire odaértem, már befejezték a műsort, s elmentek - számolt be Ljudmila arról, hogyan kapott hírt az övéi ittlétéről. Mégis szerencséje lett, megtudta, hogy még aznap, vagyis szerda este újra színpadra állnak a novoszibirszki táncosok a Táncházban, s ott végre találkozhat majd velük.

- Az egyik táncos fiú Novoszibirszknek abból a kerületből jött, ahol én születtem és nevelkedtem. Átadtam neki egy csomagot, s megkértem, hogy vigye magával haza, s legyen szíves juttassa el egy régi tanárnőmnek, aki már elmúlt kilencvenéves, s akivel én a mai napig ápolom a kapcsolatot - Ljudmila elárulta azt is, hogy a csomagban tea, kakaó, kávé és keksz lapul. A fiú természetesen meg-ígérte, hogy személyesen viszi el a pakkot az idős tanárnőnek.

- Nem is telefonálok neki, hadd legyen meglepetés számára a néptáncos fiú csöngetése és az ajándék - fűzte még hozzá az asszony.

Ljudmila a "Szibériai Minták" nevet viselő novoszibirszki néptánccsoport tagjai között, a lányok nagy szeretettel fogadták, amikor megtudták, hogy honnan is származik

Ljudmila, bár régóta készül haza, de már harminc éve, hogy nem járt Novoszibirszkben, így nem is csoda, hogy sok újdonságot mesélhettek neki a fellépésükre várakozó orosz táncosok.

- Nagyon megváltozhatott Novoszibirszk ahhoz képest, mint amikor én még ott éltem. Azóta metró is van, ami folyó alatt is áthalad. Már három híd van az Ob felett, az én időmben még csak egy volt - adta nekünk tovább frissen szerzett ismereteit Ljudmila.

- Ugyanakkor megvannak azok a színházak, amelyekbe olyan szívesen mentem, az otthoni balett és operaszínházat én nagyon szerettem, inkább oda jártam, mint a mozikba - folytatta.

Amikor aztán a nagyon várt oroszországi néptáncra terelődött a szó, Ljudmila büszkén mondta el, hogy bizony jól ismeri azokat a táncokat, amelyeket a szibériai tánccsoport magával hozott Székesfehérvárra. Manapság ugyan már nem vállalkozik rá, de a vidám orosz táncot, a kadrilt maga is sokszor járta annak idején.

- Nagyon jó érzéssel távozom innen - mondta végül Ljudmila, akit az orosz népviseletbe öltözött néptáncos lányok a tomboló sikert hozó bemutatójuk után körbevettek, sokáig diskuráltak még.