Egy jól kontrollált skizofrén, Besenyő Pista bácsi, a költő, Tompika, a buddhista pap, a rockzenész, az apa, és a szerető férj együtt

- Gyerekként hegedülni tanult. Mi akart lenni?

- Igen, tanultam, de sok kedvem nem volt hozzá. Amikor a szüleim megkérdezték, hogy zongorázni, vagy hegedülni szeretnék-e, a zongorát választottam. De azt mondták, mégis inkább hegedüljek, mert azt meg lehet venni, a zongorát meg nem... Az utóbbi tíz évben sajnálom igazán, hogy nem tanultam meg rendesen a négyhúros hangszeren játszani, mert azóta nagy kedvem lett hozzá. Még nem késő, veszek is egy elektromos hegedűt, amit fülhallgatón hallgathatok, mert a rendes hegedű hangjával az általam gerjesztett féktelen nyivogással nem akarom tönkretenni a családom, és a szomszédok mindennapjait.

- Magántanárnál, majd autodidaktaként, egyedül tanult gitározni. Nehéz volt?

- Soha nem kedveltem a kottából való játszást, és a tanított zeneelmélet sem volt a kedvemre. A tárgyi tudás távol tartott a zenéléstől, ám annak a komplex élménye meg vonzott, ezért lettem autodidakta. Sőt, a kevés tudásommal 14 évesen írtam az első lírai dalomat, Ó, én a szél vagyok! címmel. Örömmel töltött el a zene érzése, csodáltam a Led Zeppelint, náluk jobb rockzenekar azóta sincs. Hegyeztem a fülem, leszedtem Page szólóit, és megtanultam. Na, ezt szerettem!

Besenyő Pista bácsi megmutatta költő voltát is, ő Laár András, a különös művész
Fotó: Koppán Viktor

- Jött Debrecen, a Pantha Rei. Ez mi volt és miért?

- A Pantha Rei együttes és az én Küllőrojt együttesem között amelyben Bornaival és Szőllősivel hárman voltunk barátság alakult. Ők progresszív rockot, mi városi népzenét játszottunk, a fesztiválokon mindketten aranydiplomások lettünk. Később Erdős doktor ahhoz a feltételhez kötötte a debreceniek nagylemezét, hogy legyen énekesük. Én lettem. Fura volt. Zene, és a szövegek terén sem pendültünk egy húron, énekelni is csak nyögvenyelősen tudtam, szerzőként elfogadtak, de még nem tudtam úgy énekelni, mint most. Autodidakta voltam, pontosabban auto és nem didakta. Ők Bartókot, és ehhez hasonlókat játszottak marha jól, nem is értettem mit keresek köztük.

- Bornaival korlátolt felelősségű társaságot alapítottak. Befestett arccal, bábuként utalva a világ bohóc voltára, jelezve, hogy az emberek a világban csak marionett figurák...

- Úgy kezdődött, hogy 1980 októberében elmentem a Bornaihoz, hogy alakítsunk rock, vagy beat együttest. Játsszunk olyan számokat, mint a friss szerzeményem, a Nem sikerül kikúrálni magam című dalom. Tibi röhögött, nyihogott, de azt mondta jó, csináljuk. Gyorsan összedobtuk a Kft első anyagát. Nagy élmény volt, ahogy ő a piano mellett, én a kezemben gitárral alkottunk. Voltak érdekes sztorik. Gyakoroltunk, kimentem a toalettre, ő a gitáromon orvul megírta az Ugatnak a kutyák című dalt. Nagyon intenzíven működtünk együtt, a szerzői hivatalban úgy lettünk eggyé, hogy Kft-ként jelöltük a szerzőt, Márton és Lengyelffy is pénzt kaphatott a jogdíjból. Mi voltunk a szerzők, ők meg a szervezők. Ami az arcfestést illeti: azt gondoltam, kellene egy olyan figura, mint a Kabaré című filmben a konferanszié, majd a Bornai mamája előrukkolt azzal, hogy fessétek át a képeteket bohóc arcra, de Bódy Magdi is ezzel jött. Nem egyetlen alkalomra gondoltuk ezt a figurát, de három év múlva meguntuk a festést, a kimosakodást, napi két-három buli esetén ez nagyon nehéz volt, a higiéniáról nem is beszélve.

- Aztán 1986-ban igen mélyre került. A Pinceszínházba...

- Galla Miklósé az érdem. Bár mindenkit az érdekel, miért haragudtunk meg egymásra és miért békültünk ki, de Mikivel megegyeztünk, hogy ez ne legyen téma. Hajdan megírtam a verseimet, gondoltam, költészet helyett ilyeneket írok, lírai paródiákat, ez az én költészetem, a Kft koncertjein elő is adtam a verseimet. Galla 1984 őszén mondta, hogy Andris, a verseidből kellene csinálni egy komoly költői estet, ahol a rém baromságaidat mondanád, én meg konferanszié leszek, jó buli lesz. Nem akartam, mert minek a lufit túlfújni, de egy év múlva aztán elkérte a sajtfecnikre írt verseimet, vitte is egy papírzacskóban. Egy hét múlva hozta a színes műsor forgatókönyvét. Kellett ez nekem.(?) De tény: Galla nélkül nem lett volna L' art pour l 'art társulat.

- Besenyő Pista bácsi kötekedő pali, vagy érzékeny lélekkel értéket kereső ember?

Besenyő Pista bácsi egy démon. Egy mindenkinél tudálékosabb, rafináltabb, mindenkit elnyomó, végtelenül ostobán intelligens, nagyképű barom. Ilyen démonok mindenki életében megjelennek fenyegetésként. Attól gyógyít, hogy ereje a röhögés miatt kipukkad, és ezzel válik lélekgyógyítóvá.

- Mi az ön számára a buddhizmus?

- Az, ahol nem a hit, hanem a tudatállapot van elsősorban górcső alá véve. A buddhizmus a tudattal foglalkozik, nem azzal, hogy van Isten, vagy sem, és ha van, akkor mennyi, és az a mennyi hogyan függ össze? A tudat a fontos, a helytelen nézetek kipukkasztása.

- Önnek a ráció, vagy a hit az első?

- Abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy tudom mit hiszek, és azt hiszem, amit tudok. Ez a ráció, de hiszek a csodában is, mert megtörtént velem...

- Mi a csoda történt...?

- Leszakadt a porckorong sérvem. A doktor mondta, háromesélyes a műtét. Gondoltam, inkább a műtét helyett a tudattal oldom meg e helyzetet, ám nem sikerült, járni sem tudtam. Egyik jógás barátom ismerte az állapotomat, két nap múlva felhívott: András, most mi, jógások érted imádkozunk, hogy meggyógyulj. A háttérből hallottam az énekeket, az imát, nagyon meghatódtam, leraktam a telefont, és kiszálltam az ágyból. Egy perc alatt úgy gyógyultam meg, hogy 2002 óta ez a betegség nem jött vissza. Mert higgyék el: nincs semmi a tudaton kívül, vagy ha mégis azt mondjuk, hogy van, akkor ezt máris behoztuk a tudaton belülre!

- Végül. Mondja Laár Besenyő Pista bácsi: noormááális?

- Jogos a kérdés... Valójában skizofrén elmebeteg vagyok, de rendkívül jól kontrollált. Van a szörnyűségesen szétszakadt személyiségemnek egy seprűnyél szerű vége, és ez összefog engem, míg a seprű szétálló ágai a skizofréniáim. Bennem van Besenyő Pista bácsi, a költő, Tompika, a buddhista pap, a rockzenész, az apa, a szerető férj. Ez mind én vagyok, még jó, hogy van ez a seprűnyél, mert legalább így nem esek szét...