Büszke a Kertész-gyerekekre

Elvégre a televízióban sosem (na jó, ritkán) látszott a lába, ezért aztán – mesélte – tényleg akadt néző, aki azt hitte, amit nem láthat, nincs is... Olykor a személyes találkozásnál a termetére is rácsodálkoztak: „Maga csak ilyen kis semmi? Magasabbnak gondoltam...”A televízióban persze sok minden egy kicsit másként hat – Kertész Zsuzsa ezzel kapcsolatban is megosztott velünk egy-egy kulisszatitkot a jóhangulatú esten. Megesett, hogy otthon, a lakásfelújítás utáni súrolásból érkezett a tévébe, ott akarta lecserélni a takarításhoz használt öltözéket a vadonatúj, csináltatott ruhára. De kiderült, rosszul érzi magát a vastag, merev bársonyban, ezért visszavette a sikáláshoz használt narancssárga, négyzetrácsos „gúnyát” – ami hatalmas sikert aratott, annyira jól mutatott benne képernyőn...

Azt viszont bízvást állíthatom, a hangja élőben ugyanolyan gyönyörű, mint amilyennek a rádióban vagy a tévében halljuk. Kertész Zsuzsa ötven éve került a rádióhoz. Erről is kérdeztük az est előtt:

– Zongorázott, kórust is vezetett, szavaló- és prózamondó versenyeket nyert... Ez vezérelte, amikor a rádióba bemondónak jelentkezett?

– Az édesapám karnagy volt, – bár én nem ismerhettem, csecsemő voltam, amikor meghalt – , de a muzikalitásomat bizonyára tőle örököltem. Zongoráztam, ahogy a testvérem is, mert fontos a zenetanulás és jó hallásom volt. De hogy ez vezérelt volna? Az történt, hogy előfelvételt nyertem az egyetemre, ami azt jelentette, hogy a tanulmányaim megkezdése előtt kilenc hónapig dolgoznom kell, és én szerettem volna elhelyezkedni. Szívesen elmentem volna orvosírnoknak, de utazási irodában és „A" Rádióban is hirdettek felvételt. Amikor aztán a rádió folyosóján megláttam azt a rengeteg jelentkezőt, az nagy kihívást jelentett számomra: úgy gondoltam idegenvezető másból is lehet. Négyezren pályáztak a bemondói állásra. Több fordulóban rostálták ki a jelentkezőket, végül ötünket vettek fel.1965 február 15-én írtam alá az első szerződésemet, amit azután háromhavonta hosszabbítottak...

Kertész Zsuzsa a Viktória központban elmesélt néhány kulisszatitkot is
Fotó: Molnár Artúr

– A rádió akkor nagyszerű iskolát jelentett, többen is onnan igazoltak át a tévéhez.

– Ez már csak azért is természetes, hiszen a tévé indult később. A rádió pedig remek bázisa volt a televíziónak, hiszen ott olyan emberek dolgoztak, akikről már kiderült, hogy képesek megfogalmazni és tisztán közölni a gondolataikat, megvan bennük a szakmai elhivatottság. Természetesen a televízió is nagy hangsúlyt fordított a továbbképzésre, hiszen fontos törekvés volt, hogy csak az értelmes, meggyőző beszéd juthasson el a tévénézőkhöz.

– Ön hogyan került a rádióból a televízióhoz?

– A „Hangot” a ” Szakmai Tekintélyt” akkoriban Pintér Sanyi bácsi, Körmendi László, Bán György jelentette. Bán Gyuri – akinek a hangját bizonyára sokan ismerték a régi filmhíradókból, és akit én igen nagyra tartottam –, mondogatta nekem: mit pazarlod te itt magad a rádióban? Egészen pofás vagy, jól nézel ki, át kellene menned a tévéhez. Én már beszéltem is erről az ottani főnökasszonnyal. Mondtam neki: oké, Gyurikám, de nekem ehhez semmi közöm. A főnökasszony hívja fel a rádió elnökét, kérdezze meg a véleményét – és intézzék el ezt egymás között... Így is történt. Az eredmény: 1974. április elsején átkalandoztam a televízióba. Az pedig igazi támaszt nyújtott számomra, hogy Hárs István, a rádió akkori, legendás alelnöke azt mondta nekem: Zsuzsa, ha egy kicsit is görbén néznek ott magára, vagy nem úgy köszönnek, ahogy illene, már holnap újra itt a helye...

– A tévében eltöltött évek óriási népszerűséget adtak önnek, de ezek szerint a rádióhoz fűzte az örök szerelem?

– Akit mutogatnak, még ha kávét darál is, az könnyen ismertté válik – de engem ez a „celeb”-népszerűség sosem vonzott... Viszont kétségtelen, hogy a televízió ismertté tesz, miközben rádióban húsz évet is dolgozhat valaki, legfeljebb a hangja ismerős. Nekem fontos támpont volt, hogy a rádióba televíziósként is újra és újra visszatérhettem: így a tévében és a rádióban is megtaláltam a kibontakozás lehetőségét. Nyelvleckéket szerkesztettem, írtam, riporterkedtem, élő adásokban közreműködtem. Marton Frigyes például – akit máig áldok – kitalálta a hétvégi élő műsort. Abban a legtöbbet Antal Imrével dolgoztam együtt: kiszálltunk különböző helyszínekre, és onnan közvetítettünk. Sőt, valójában a rádió volt a tévés pályafutásom elindítója is. Bozó László, a rádió főrendezője adott először tévés szerepet nekem egy bohókás jelenetben, de az igazi berobbanást a Made in Hungary könnyűzenei fesztivál jelentette. Ezt a rádió évente megrendezte, éppen itt, Székesfehérváron, a Vörösmarty Színházban, és noha még nagyon zöldfülű voltam, a szerkesztők engem ajánlottak, hogy a műsort konferáljam. Igenám, de kivételesen a televízió is közvetítette ezt az eseményt, és a tévé részéről Takács Marikát jelölték. Marikát már jól ismerték, imádták, de ki az a kis csaj mellette? – vetődött fel a kérdés. Érdekes módon, még most is találkozom olyan nézőkkel, akik erre a hosszúhajú, kezdő bemondónőre emlékeznek szeretettel.

–Úgy tudom, ma is dolgozik, tanít, pszichológusként tréningeket vezet...

– Már tévés voltam, amikor azt vettem észre, hogy egyre többen fordulnak hozzám például azzal, hogy lesz egy fellépésük, megszólalásuk, adjak néhány jó tanácsot ezzel kapcsolatban. Egy idő után azt éreztem, a saját munkámra már nem tudok figyelni. Kitűztem egy időpontot: csütörtökön este 7-kor jöjjön, akinek tanácsra van szüksége. Így alakult ki a Kertész-gyerekek tanfolyama. Ők ugyanis nem diákoknak tartották magukat, mert mindegyikük esküdött rá, hogy jóval többet kapott mint egy átlagos felkészítő kurzuson. A hazai tévé- és rádió stúdiókban sok Kertész-gyerek dolgozik, akikre én nagyon büszke vagyok. Viszik tovább azt a szellemiséget, amit nálam felcsippentettek, és egyértelmű, hogy hozzáteszik a saját tehetségüket is. Persze, úgy nem lehet személyre szabottan oktatni, hogy az ember nem térképezi fel, hogy a tanítványnak mik a személyiségjegyei, milyen a közlésmódja. A pszichológia tehát szerves része a tanításnak. Hasznát veszem pszichológus mivoltomnak. Változatlanul jelentkeznek nálam olyanok is, akiknek nagy létszámú közönség elé kell kiállniuk védőbeszédet, szakmai prezentációt tartani, de lehet műsorvezetés is a feladat, vagy netán versmondás. Mindent meg lehet egy szintig tanulni, de persze az sem árt, ha tehetség is járul hozzá.

– Gondolom, ma is lépten-nyomon felismerik. Sosem vált teherré az emberek érdeklődése?

– Megismernek a hangomról, vagy egy-egy gesztusról. Ugyan, miért volna ez teher? Az lenne csak a szégyen ha nem ismernének meg! Elvégre hosszú évtizedeket töltöttünk együtt a rádióhallgatókkal, tévénézőkkel.